Századok – 1977

Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV

A TESTVÉRHARC KÜSZÖBÉN ' 689 kifejlődését és maga körébeni használatát", leszögezte továbbá, hogy az államegység semmi egyebet nem követel meg, mint hogy „a haza közéletének diplomatikai nyelve a magyar legyen", s végül megígérte, hogy a szerbeknek azokat a sérelmeit, amelyeket a legújabb törvények még nem orvosoltak, a kormány és az összeülendő népképviseleti országgyűlés mind orvosolni fogja; az újvidéki petíciónak azt a pontját pedig, amely a szerb nemzetnek önálló nemzetként való elismerését kérte, s amely az ő számára teljességgel elfogadhatatlan volt, egyszerűen hallgatással mellőzte, illetve csak burkoltan utasította el annyiban, amennyiben felszólalása során nemzetként mindig csak a magyar nemzetet említette, amikor viszont az ország nem-magyar lakóira utalt, gondosan ügyelt arra, hogy ezeket csupán nem-magyar „ajkúaknak", nem-magyar „népségnek" nevezze. Csakhogy a szitán természetesen a szerb küldöttség tagjai is átláttak, s abba, hogy legfőbb követelésük ilyen módon csöndesen süllyesztőbe kerüljön, semmiképpen sem nyugodhattak bele. Amikor tehát másnap búcsúlátogatást tettek Kossuth szállásán, a küldöttségben helyet foglaló Stratimirovic még egyszer szóba hozta, hogy a szerbek igényt tartanak nemzetként való elismertetésükre. S ezek után immár a sarokba szorított házigazda sem térhetett ki többé a nyílt színvallás elől. Jobb megoldást pedig Kossuth nem talált, mint hogy most egyszerűen megismételje, amit már egy korábbi országgyűlési felszólalásában is kinyilatkoztatott: — .. .Én soha, de soha a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, eÜsmemi nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, kik más nyelvet beszélnek, de egy nemzetnél több itten nincsen. S a nyüt beszéd azután egyszeriben törésre vezetett. Mert szavaihoz Kossuth a maga igazának nagyobb bizonyságául ez alkalommal még azt is hozzáfűzte ugyan, hogy ha a szerbeket külön nemzetnek ismerné el, akkor ők külön kormányt is követelhetnének maguknak, erre pedig látogatóinak egyike sietett megjegyezni, hogy a magyarországi szerbek ilyesmire a valóságban nem gondobiak, sőt éppen abból indulnak ki, hogy amiképpen például a német nemzetnek lehet több kormánya, azonképpen több azonos országban élő nemzet fölött is állhat egyetlen közös kormány, Kossuthot azonban ez sem bírta álláspontjának megmászására, s ezért a vitát Stratimirovid végül is azzal a kijelentéssel kényszerült lezárni, hogy ha Pozsonyban nem tesznek eleget követeléseiknek, akkor elismertetésüket a szerbek „másutt fogják keresni". Amire Kossuth okosabbat nem tudott felelni, mint hogy: — Ez esetben a kard fog dönteni. És így a délvidéki szerbek küldöttei, akik a fegyvertársi kapcsolatok kiépítésének a szándékával érkeztek Pozsonyba, alig két nap múlva már abban a meggyőződésben távozhattak onnan, hogy nemzeti törekvéseiknek a magyar forradalom táborán belül nem, csak a magyar forradalom ellenében szerezhetnek érvényt. S hogy erre a következtetésre jutottak, az hamarosan a felszínen is megmutatkozott, hiszen a magyarországi ortodox egyház székhelyének, Karlócának a lakói április 14-i gyűlésükön immár annak a követelésnek adtak hangot, hogy a Bácskából, a Temesközből, a Szerémségből és Baranyából alakítsanak különálló szerb vajdaságot s ezt a vajdaságot egyesítsék a — március 25-i zágrábi petíciónak megfelelően — Magyarországtól kormányzati tekintetben teljesen elkülönítendő Háromegy Királysággal. . . A magyar—szerb viszony ilyetén elmérgesedését pedig késedelem nélkül nyomon követte a magyar-szlovák viszony elmérgesedése is, s ezen mit sem változtatott az, hogy a