Századok – 1977
Tanulmányok - Barta Gábor: Konszolidációs kísérlet Magyarországon a mohácsi csatavesztés után (Szapolyai János király kormányzása 1526 november–1527 augusztus) 635/IV
KONSZOLIDÁCIÓS KÍSÉRLET 1526 UTÁN 651 hogyan is került a kormány elé valamely ügy. Mégis, e formulák némelyike kifejezetten hivatkozik arra, ki kérte a királytól az érintett személy megjutalmazását, olykor pedig általánosságban emlegetik az írások „sok hívünk esedezését".6 5 Az is előfordult, hogy maga a kérelmező jelent meg az udvarban. A név szerint említett közbenjárók rendesen fontosabb emberek voltak, vagy ha nem, akkor azok egyike állt a hátuk mögött.6 6 Ez esetekben majdnem bizonyos, hogy valóban az uralkodó színe elé járulva indíthatta meg a kérvényező a hivatalos eljárást, s a király jórészt maga mérlegelte, mit határozzon. Az így elintézett ügyekben tehát, függetlenül a végrehajtási módtól, a döntést valóban a királynak tulajdoníthatjuk. Kegyosztó okleveleink többsége persze a kérelmezésre való utalás nélkül készült, amennyiben a kancellária fogalmazta szöveg röviden közölte: az érintett felet érdemeiért, szolgálataiért illeti jutalom.6 7 Valószínűnek tartom, hogy ilyenkor a kérelmet a kancelláriába nyújtották be, s azt a kancellár vagy valamelyik beosztottja referálta a királynak (esetleg, de nem kötelezően a tanács ülésén), ismertetve a körülményeket, s javasolva a döntés mikéntjét. Az uralkodó szerepe ez esetben a jóváhagyás vagy elutasítás puszta tényére szűkült. A döntés meghozatala után pedig a kancellár ismét csak hivatali úton intézkedik, hogy a hivatalnokok által amúgy is ismert ügyben az iroda állítsa ki a szükséges iratokat. A „commissio propria" jelzet általános fomulája mögötti szokványos, mindennapi rutin-ügyintézés tipikus esetét látom tehát az ilyen ügyekben. Megint csak sok nehézséggel jár, ha a határozott hatáskörrel rendelkező kormánytagok befolyását, döntési jogának érvényesülését próbáljuk megállapítani. Már az első pillantásra két negatívum hívja föl magára a figyelmet. Az egyik, hogy (a kérdéses 10 hónap alatt) az ilyen főtisztségviselők milyen kevés saját néven kiállított oklevelet hagytak ránk. Thornallyai Jakab kincstartótól egyetlen egy darabot sem ismerek, Dóczy János budai provisortól úgyszintén, Drugeth Ferenc tárnokmestertől mindössze egy levél maradt fönn. (Csak a személynök okirataiból ismerünk elegendőt — de ez már az igazságszolgáltatás ügyköre). A másik „hiány": a Jagelló-korban az egyes szakterületeken illetékes kormánytagok elég gyakran szerepeltek a királyi tanács előtt, mint a rájuk tartozó ügyek relatorai. Különösen a gazdasági vonatkozású kiváltságolások, illetve királyi mandátumok viselték gyakran a kincstartó, a budai udvarbíró, vagy a kamaraispánok kézjegyét. Most viszont, mint láttuk, kizárólag „commissio propria" alapján készült iratok keletkeztek az ilyen 6 5 A legáltalánosabb formula: „ad supplicationem nonnullorum fidelium nostrorum", néhány különlegesebb szöveg: „nostre majestati venientes in presenciam" (Eger DRH 21. verso, 1527. II. 23.) - „nostre majestati accedente in conspectu exposuerunt et declaraverunt nobis" (Eger DRH 66 verso) - „majestati nostre veniens in conspectum, exhibuit nobis" OL Károlyi, (Bosnyák ltár.) fasc. 15/7. Mindegyiket sok évtizede használta már a kancellária. 66 Ld. NRA 114/30: A Kistapolcsányi-testvérek kérelmét Várday Pál érsek referálja. A kérvényezés módjára jellemző' Szerémi 136. 1. elbeszélése a Cserni Jovánt megölő szegedi polgár megjutalmazásáról. Az illetőt Szerémi, mint királyi káplán juttatta királyi audenciához; az oklevelet viszont Werbőczy kancellár adta - Szerémi, tehát a közvetítő kezébe. 6 -7 A legáltalánosabb formula: „cum nos habentes respectum et considerationem ad preclaram fidem et fidelium serviciorum cumulatissimaque merita fidelis nostri NN" (pl.: OL Barkóczy 1527. III. 1.) 2*
