Századok – 1977

Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III

TÖRTÉNETI IRODALOM 613 nyugtatóan biztosítható a tudományos színvonal, a kutatás maradandó értéke, másfeló'l a sokoldalú használhatóság: a közműveló'dési, oktatási, idegenforgalmi, várospolitikai igények nívós szolgálata. Péter László két könyve ezt a törekvést, évtizedek óta folyó, kiteijedt feltáró munka eredményeinek színvonalas közzétételét valósítja meg. A kötetek tárgya eléggé szoros kapcsolatot mutat, a feldolgozás jellege viszont eltérő. Az utcanevekről szóló munka a témával foglalkozó korábbi dolgozatok (Cs. Sebestyén Károly, Bálint Sándor, Inczefi Géza és mások elemzései, leírásai) és a jó forrásnak bizonyuló sajtómegnyilatkozások kritikai szintézise mellett elsődlegesen új anyagot nyújt, alapos tudományos apparátussal kísérve. Az irodalmi emlékhelyek kalauza oldottabb, hangulatos megfogalmazású, a didaktika szempontjait érvényesítő útmutató: népszerű összegezése - séták keretébe illesztve - a sokfelé ágazó tudásanyagnak, javarészt éppen Péter László hosszabb idő óta, szétszórtan publikált eredményeinek. A két könyv kapcsán a történész aspektusú értékelés a feladatunk. (A „Szeged utcanevei" nyelvtudományi mérlegelését, a történészek számára is fontos megjegyzésekkel, Hajdú Mihály végezte el a Magyar Nyelv 1975. évi 4. számában.) Péter László kötetei a történeti kutatás számára több vonatkozásban is jól hasznosítható segédkönyvek. Legtöbbször nyilván a Szeged múltjával behatóbban foglalkozók veszik kézbe, főként a belterület történeti topográfiájának részkérdései kapcsán. (Pl. a régi utcanevek azonosítása során.) Az utcanevek betűrendbe szedett tárgyalását átnézve, sok értékes vagy korjellemző köztörténeti, művelődéstörténeti adalékra bukkanhat az olvasó. (A könnyű megtalálást példás mutató segíti.) Tanulságos és forrásértékű az utcaneveket elemző kötet általánosabb értelemben is: módot ad egy központi szerepkörű alföldi város urbanizációs haladásának, műveltségi helyzetének, s nem utolsó helyen történeti tudatfejlődésének egyfajta vizsgálatához. Az utcanévadások körüli, tömören érzékeltetett viták, a kampányszerű terekvések éppúgy jellemzik az adott kor városvezetésének beállítottságát, mint a hagyományos elnevezések eltörlése, megtartása vagy visszaállítása kapcsán hozott döntések. Az épülethez, utcához, városrészhez kapcsolható szegedi irodalmi hagyományok rendszerezése szintén sokat segíthet a szélesebb érdeklődésű történetbúvárnak. Szeged múltjában is gyakorta összefonódtak a társadalmi, politikai harcok és az őket tükröző irodalmi törekvések. A korábbi magányosokat nem számítva, a nagy árvíz (1879) után fokozatosan modern szellemi centrummá nőtt város a 19-20. századi magyar irodalom több meghatározó egyéniségének adott otthont hosszabb-rövidebb ideig, szűkebb körű, de hatni képes társadalmi és szellemi bázisával. Ennek a „háttérnek", azaz Szeged késő-feudális és kapitalista kori gazdasági-társadalmi struktúrájának a megfelelő pontokon történő, akár csak jelzésszerű érzékeltetése mindkét kötet mondanivalóját szélesebb érvényűvé tette volna. Kár, hogy a szerző ezzel nem kísérletezett, mert így bőséges adatanyaga kevesebbet mond. Olyan lényeges kérdések érintésére gondolunk, hogy jellegében mennyire volt agrárváros vagy ipari-forgalmi központ az 1879 előtti Szeged. Az általános vonások kibontása - bármily vázlatosan - és az utcanévadás koronkénti összevetése fontos művelődéstörténeti tanulságokat kínált volna. A belterületi helynévanyag fejlődéstörténetének megértését, térbeli elhelyezését elősegítené egy lényegre törő településtörténeti vázlat (szóban és térképben). Az ilyen jellegű, jól megírt részek itt hiányoznak, az irodalmi emlékhelyek vezetőjében viszont megtalálhatók. (A két könyv ugyanakkor nem utal egymásra.) Bálint Sándor munkái mellett tömörsége révén Prinz Gyula 1954-ben megjelent Szeged című füzete (Csongrád megyei Füzetek 7. sz.) ad ehhez jó segítséget. Péter László alapos, teijedelmes bevezető tanulmányban elemzi a szegedi utcanevek 1522-ig visszanyúlóan dokumentálható történetét. (Ma 606 belterületi helynév van a. városban.) Gazdag adattári anyagában a már említett forrásokon és előmunkálatokon túl a fennmaradt térképeket és általában a levéltári lehetőségeket is többnyire kiaknázta. A középkori utcanevek igen alapos tárgyalását követően — nem számítva két 1777. évi utcanév-előfordulást - 1814-től tudja végigkísérni az utcanév-állomány változásait. Két ponton érezzük a levéltári kutatás hiányát: először a török kiverése utáni, 18. századi névadás és -használat leírásánál. A természetes névadás talán legélénkebb időszakát Szegeden ez a század jelentette. Vagy a közigazgatási fondokban vagy az egyházi levéltári anyagban, illetőleg mindkettőben, nyomuknak kell lenniük az 1700-as évek utcaneveinek. (Szegednél jóval kisebb, kevésbé differenciált utcahálózatú települések esetében is vannak rendszeres írott utcanévnyomok.) A másik időszak, amelyről a levéltári források jobb ismeretében többet tudhatnánk: az osztrák önkényuralom, az ún. fekete-sárga esztendők. Péter László az októberi diploma után meg-12 Századok 1977/3