Századok – 1977

Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III

598 VITA írói lexikonában sem említett — önéletrajznak nyomára bukkanni, sőt eredetiben kézhez is kaptam. Ennek megismerése további munkára sarkallt. Kötelességemnek éreztem ezt, mert Debrecenben nem akadt olyan kutató, aki e témával foglalkozott volna, sőt másról sem volt tudomásom országos viszonylatban, aki Mészáros Károly életműve felderítésére adta volna a fejét. Elolvasva a kéziratos önéletrajzot, nyilvánvalóvá vált előttem — s ebben Spira György is megerősít —, hogy kiadásra érdemes. Ám hamarosan elkerültem Debrecenből anélkül, hogy a kiadás nehézségeit sikerült volna leküzdenem. Úgy tűnt, a kézirat „fátuma" erősebb az én törekvéseimnél. 1973 őszén váratlan ajánlattal keresett meg Dankó Imre, a debreceni Déri Múzeum igazgatója: a hajdúdorogi tanács vállalja a kiadás anyagi fedezetét, de terjedelmesebb bevezető tanulmányra, nagyobb jegyzetapparátusra nincs lehetőség. Továbbá ilyen formában is csak úgy valósítható meg a kiadás, ha heteken belül nyomdakész kéziratot adok le. Vállaltam a feltételeket a kiadás érdekében, akkor még arra is gondolva, hogy módom nyílik arra, hogy újabb kiadványban közöljem azt, ami — terjedelmi okokból - ebből kimaradt. Ez utóbbi tervem azóta sem valósulhatott meg, s kérdéses, hogy egyáltalán lesz-e rá lehetőség. Egy forráskiadvány értékének megítélésénél a következő szempontok vetődnek fel: 1. Szükséges volt-e a forrás megjelentetése? - Erre Spira György válasza is egyértelmű igen, hisz már vitacikke első mondatában leszögezi ezt. 2. A szövegközlés jellege megfelel-e a tudományos előírásoknak? — Spira e tekintetben már elégedetlen. Sok a sajtóhiba, szögezi le mindenekelőtt. Ezt nem tagadom, de ebben — lelkiismeretes korrektúra munkám ellenére — végső soron a nyomda a vétkes. Mindenesetre a sajtóhibák a szöveg megértését nem gátolják, hiszen a vitacikk írója is — az önéletrajz eredeti kéziratának ismerete nélkül — könnyedén tisztázta, hogy a táncterem valójában tanterem, a cserkészvezér helyett pedig helyesen cserkeszvezér olvasandó. A sajtóhibák örök gondot jelentenek Guttenberg óta. Gondoljunk csak a reformkori anekdotára, amely szerint Döbrentei örvendezve mutatta az első sajtóhiba-mentes magyar könyvet, amelyről kiderült, hogy már a címlapja hibás ... A nyomdahibákból viszont nem szokás azt a következtetést levonni, hogy a szöveg közreadója nem tud XIX. századi — 1870-ben íródott - szépen, tisztán írt magyar szöveget elolvasni. A forráskiadvány végén levő képmelléklet bárkit meggyőzhet arról, hogy a szöveg elolvasása nem szakembernek sem okoz gondot és nem szükséges hozzá levéltárosi diploma, amellyel egyébként rendelkezni bátorkodom. Továbbá a betűhív közlés sem a forrsáközlési szabályok áthágása, s a központozáson változtatni sem kötelező minden esetben (néhol egyébként e tekintetben is nyomdahibáról van szó). 3. A forráskiadás jegyzetelése: olyan terjedelmi kötöttségek akadályoztak megfelelő bő jegyzetanyag közlésében, amelyeket nem léphettem túl. A kötet bevezetőjének végén éppen ezért megírtam: „A szövegkiadáshoz mellékelt jegyzetekben elsősorban a magyar és főleg személyi vonatkozásokat magyaráztuk. A bibliográfiai vonatkozásokat (sajtó, könyvek stb.) készülő Mészáros Károly-monográfiánk tartalmazza." (9. old.) Világosan leszögeztem más helyütt azt is, hogy Mészáros Károly „sok tárgyi adatra hiányosan, néha hibásan emlékezik (pl. nevekre) . . ."(6. old.). Ha ragaszkodtam volna nagy terjedelmű jegyzetapparátushoz és bő bevezető tanulmányhoz, akkor a kiadvány kétszeresére duzzadt volna, ami együttjárt volna azzal, hogy a kézirat ma is kiadatlanul heverne. Úgy éreztem, hogy a történettudomány számára elsősorban maga a szöveg a fontos, nem az én monográfiám vagy jegyzeteim. A nyomtatásban való megjelentetéssel az anyag közkinccsé