Századok – 1976

Tanulmányok - Pölöskei Ferenc: Hatalmi viszonyok 1919 őszén Magyarországon 757/V

770 PÖLÖSKEI i'ERENC kai, védték a tőkés magántulajdont, voltaképpen előkészítették a hagyományos uralkodó osztályok visszatérését a politikai életbe is. Ehhez azonban még hosszú út vezetett. Nemcsak amiatt, mert a „középrétegek" nem adták át könnyűszerrel megszerzett politikai hatalmukat, hanem amiatt is, mert kezdetben nehezen tájékozódtak az új európai s belső viszonyok között. Bár régi közjogi ellentétoik, társadalmi nézetkülönbségeik nem éledtek újjá, de számos vitakérdés új ellentéteket támasztott soraikban: mi módon kerülhetik el az újabb forradalmakat, ennek érdekében hogyan alakítsák ki az ellenforradalom belpolitikai rendszerét; miként törhetnek ki a külpolitikai elszigeteltségből, milyen útonmódon érhetnek el sikereket a revízió terén ? Az e kérdésekre adott válaszok szerint alakultak ki és erősödtek meg az ún. legitimisták és szabadkirály választók ellentétei. A legitimisták IV. Károly, illetőleg a Habsburgok visszahozásában látták a forradalmak megakadályozásának s az ország régi határai — és saját hatalmuk — visszaállításának csodaszerét. Nem véletlen, hogy mindenekelőtt azokat a nagybirtokosokat találjuk ebben a táborban, akiknek Ausztriában, vagy a békeszerződések által Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területsávon jelentős birtoktestei vagy egyéb érdekeltségei voltak. Az 1918 előtti kormánypártok így a maguk korábbi összetételében és szervezeti formájában nem éledtek újjá. Hiszen a háborús felelősséget nem háríthatták volna el maguktól s a háborús vereséggel, valamint a monarchiabeli demokratikus és nemzeti mozgalmakkal összefüggő új kelet-közép-európai rendezés ódiumát sem vállalták. Vezetőik egyideig nem tudtak eligazodni a megváltozott viszonyok között. A forradalmakkal szemben igényelték például az erős, politikai funkciókat is ellátó hadsereget, de túlontúl nagy hatalma, a katonai diktatúra feszélyezte is őket. Az antant által kívánt általános, egyenlő és titkos választójog alapján kiírt választások sem csábították őket a pártszervezésre. A Nemzeti Munkapárt különféle frakciókra bomlott. Közülük néhányan életrehívták a Magyar Polgári Pártot, mások Perényi Zsigmond irányításával a Nemzeti Szövetséget szervezték meg. Megalakították a Nemzeti Társaskört is, jelezve pártalakítási szándékukat, amelyre azonban szerintük még nem érkezett el a várvavárt idő. Az 1906 után folytatott tiszaistváni taktika felújítása azonban - amelynek lényege az összetartás, a gyülekezés volt, a győzelem reményében, — a megváltozott viszonyok között illuzórikusnak bizonyult. Az egykori Alkotmány Párt egyes tagjai közeledtek a régi munkapártiakhoz, a hagyományaikat jobban őrzők azonban megszervezték a Magyar Rendpártot. A nagytőkések és nagybirtokosok, a hagyományos uralkodó osztályok képviselői természetesen nem mondtak le a hatalomról, ha pillanatnyilag nem is találták meg politikai reorganizációjuk kereteit és módszereit. Résztvettek az ellenforradalmi szervezkedésekben, de az ellenforradalmiság önmagában véve kevés volt az új politikai célokat, módszereket, taktikát igénylő pártok létesítéséhez. Ráadásul azok a körülmények, amelyek határt szabtak a kormánypolitikának — a megszállás, a területi széttagoltság, az országos lapok hiánya, a fővezérség nagy hatalma — akadályozták az egyes pártok országos kiépítését. Az ellenforradalom zűrzavarában azonban főképpen a megszállt területeken, elsősorban Budapesten — gombamódra szaporodtak a helyi politikai pártok. Friedrich az ún. keresztény szövetségre támaszkodott, amelyet három párt, a Huszár Károly és Haller István vezette Keresztény Szociális Gazdasági Párt, Teleki Pál gróf és Pékár Gyula Keresztény Nemzeti Pártja és végül az