Századok – 1976

Történeti irodalom - Szkrünnikov; R. C.: Rosszija poszle opricsnyinü (Ism.Szvák Gyula) 725/IV

726 TÖRTÉNETI IRODALOM 726 nek egy másik oldala. A cár uralkodása során immár harmadszor mond le teátrális színjáték közepette a trónról — ezúttal fia javára. A bojárok a két rossz közül a kisebbiket választották, s természetesen visszakönyörögték a trónra, elismervén egyúttal Fjodor jogosultságát is az öröklésre. Ekkor konszolidálódik Iván uralkodása második periódusában lényegében először a belpolitikai helyzet. A cár rendeletet ad ki a hamis fel-Celentők felelőssógrevonására és szóles körű rehabilitációs kampányt indít, melynek során többezer ártatlanul meggyilkolt ember lelkiüdvösségéért mondat a kolsotorokban imát — hatalmas anyagi áldozatok árán. Ezzel egyúttal, amint azt R. Szkrünnikov találóan megállapította, a szó szoros értelmében megvásárolta az egyház lojalitását is. (A bizalmatlanság és a gyanakvás légkörének eloszlatására a fia melletti rógenstanácsban az arisztokráciának biztosít többséget. E dinasztikus célok diktálta lépésével azonban olyan távolramutató következményekkel járó precedenst teremtett, amely tulajdonképpen uralkodása egész addigi menetét fordította a visszájára.) Ekkorra már egyre szélesebb körökben tudatosodott — a konzekvenciát mégis csak Iván halála után Borisz Godunov tudja levonni —, hogy az erőszakolt kísérlet a központosított állam megteremtésére valójában a tönk szélére juttatta az országot. Az opricsnyina rendszere olyan anarchisztikus állapotot teremtett tömegmészárlásaival, erőszakos kitelepítéseivel, az egész társadalmat átható létbizonytalanságával, amelyből szükségszerűen következett a központi ós az észak-nyugati területek legalább felének elnéptelenedése, a gazdasági csőd, a livóniai háború kudarca. A cári hatalom végeredményben számottevő támasz nélkül maradt az országban, hiszen, amint azt R. Szkrünnikov meggyőzően végigvezette művében, IV. Iván opricsnyinájában lényegében csupán a szolgáló nemesség egy kis hányadára támaszkodott, elidegenítve ezzel a központosító hatalom természetes tömegbázisának meghatározó részét. Rettegett Iván országát kettéosztván, felismerte az orosz központosítás objektív korlátait, s a központosított államhatalom kompetenciájába csak az azáltal felvenni képes kisebbik országfelet utalta, átengedve ily módon a bojároknak az ország nagyobbik részét. Sajátos történelmi paradoxon keletkezett tehát a 16. sz. második felében Oroszországban: a brutális radikalizmussal központosító cár lényegében decentralizálta, s anarchiába süllyesztette az országot. Az R. Szkrünnikov által rendkívül alapos forráskritikai munkával és a teljességre törekvés igényével felsorakoztatott források fentiekhez hasonló következtetések levonására inspirálhatják az olvasókat. Sajnos, a szerző maga csak kevés esetben halad végig a megkezdett úton — nyilván a „tények önmagukért beszélnek" elv meggondolásából. A korszak — jórészt a tudatos cári „aktatisztogatás" miatti — rendkívüli forrásszegénysége, amelyben ráadásul az általában csak komoly kritikával használható külföldi emlékiratok olykor meghatározó szerepet játszanak, valóban óvatosságra int a véglegesség igényével fellépő következtetésekkel szemben. Ez magyarázza sok esetben a szerző gyakran ragyogó logikával felépített elképzeléseinek hipotetikus jellegét is. A legtöbb problémát feltétlenül az okozza, hogy R. Szkrünnikov könyvében tulajdonképpen az opricsnyina utáni időszak politikai történetéről ír, csatlakozván ahhoz a 1960-as években általánossá lett nézethez, amely 1572-re datálja az opricsnyina rendszerének felszámolását. Elgondolkoztató azonban — s ezt éppen a szerző mutatja ki — — az 1572-t követő időkben az a hullámzás, amely az opricsnyina teljes visszaállítása és a rendőri funkciók enyhébb formájú kiadásai között megy végbe. Figyelemre méltó továbbá az is — bár az „opricsnyina" szó 1572-től eltűnik a forrásokból —, hogy a „dvor", „ügyel", majd ismét „dvor", tehát a ,zemscsinától" elszakított cári országrész, külön hadseregével egész 1584-ig (Iván haláláig) fennmarad. Ezek fényében kérdéses marad tehát továbbra is, hogy az 1572-t követő enyhítések valóban a lényeget érintő változások voltak-e.