Századok – 1976

Történeti irodalom - Magyar–szovjet kapcsolatok 1948–1970 (Ism. Izsák Lajos) 721/IV

TÖRTÉNETI IRODALOM 723 A kötetben közölt okmányok alapján 1970 végéig követhetjük nyomon a magyar—szovjet kapcsolatok alakulását, fejlődését; a kötet végén a szerkesztők közlik az 1971-től 1973 márciusáig terjedő időszak legfontosabb 16 dokumentumát is. Az egyes okmányokat — ahol ez szükségesnek mutatkozott — a kötet összeállítói magyarázó jegyzetekkel látták el. A dokumentumgyűjteményt — amelynek előkészítésében több hazai és szovjet állami és tudományos intézmény vett részt — haszonnal forgathatják mind a szakemberek, mind pedig a szovjet—magyar kapcsolatok iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség is. IZSÁK LAJOS JACQUES DUCLOS: HARCAIM, EMLÉKEIM. 1910—1945 (Budapest, Gondolat-Kossuth Kiadó. 1974. 699 1.) A francia kommunista vezető sokkötetes önéletrajzának magyar változata nem sokkal azelőtt jelent meg, hogy alkotójuk már nem folytathatja művét, nem adhat felvilágosítást a további kérdésekre. Pedig bármilyen voluminózus a mű, egy történeti szakfolyóirat olvasója — ha a téma érdekli — sok problémával küszködve nyilván még megannyi kérdést tehetne fel és várhatna feleletet J. Duclostól, aki közel félévszázadon át valóban nagyon közelről láthatta, hogyan születtek a francia ós az egész nemzetközi munkásmozgalom alakulását meghatározó, befolyásoló döntések, sőt ezek meghozatalában maga is részt vett. E szakfolyóirat hasábjain aligha szükséges megemlékezni arról, hogy ki volt Jacques Duclos, megjegyzéseimet ehelyütt pusztán a memoárra korlátozom. Néhány szóban magáról a memoár műfajáról. Köztudott, hogy az egyik legkényesebb műfaj, hiszen végtelenül szubjektív, miközben értékét mégis az adja, hogy objektív is tudjon maradni, de a tárgyszerű elemzést szubjektív látásmóddal világítsa meg. Megemlíthetjük, hogy míg az 1920-as években több önéletrajzi írás jelent meg a nemzetközi munkásmozgalmi vezetők tollából, később a memoárok száma megritkult. Igaz, éppen a francia kommunista mozgalom esetében M. Thorez önéletrajza kivételt jelentett, amely már abban a korszakban jelent meg, amikor ritkán találkozhattunk új memoárokkal. Ezt a sort egészíti ki J. Duclos írása. Tudjuk, Duclos egyszerre volt a francia kommunista párt vezetője és az egész francia munkásmozgalom krónikása, történetírója. E kettősség jellemzi memoárját is, ahol a személyes hangvétel mellett bőven merít a történeti dokumentumokból is, felvázolja a nagy történeti események egymásutánját, ezekről értékelést is ad, — de mindezt minden esetben kiegészíti egyéni észrevételeivel és a nagy eseményekről egyes szám első személyben beszól. Duclos önéletrajzának általános jellemzésénél tartva még valamit alá kell húznunk. Az önéletrajz szenvedélyes és nyíltan vitatkozó írásmű, minden sorát áthatja a a munkásmozgalom sorsának féltése, a szocialista előrehaladás keresése. Mindez nem akadályozza Duclost abban, hogy pályatársairól, sőt azokról a szövetségeseiről is, akikkel alkalmasint szembe is kerülhetett, ne adjon olyan képet, ami nemcsak „adalékot" nyújt a kutató történészeknek, hanem bizonyos fokig újfajta rálátást is ad eseményekre, szereplőkre, a kor hangulatára. Hogy ne csak általánosságban beszéljek, talán elég itt arra a néhány oldalra utalnom, amelyben Duclos Caballerora emlékezik vissza. Hiszen ismeretes, hogy Caballero ellentmondásos szerepet játszott az 1920—30-as évek spanyol munkásmozgalmában, s ez éppen Duclos előtt volt a legkevésbé titok. De éppen ezen a ponton elgondolkodtató, hogy milyen meleg hangon tud írni róla, miközben éppen az elvi vitáikra utal, — sőt már előre utal arra a korszakra is, amikor a viták ós elvi nézeteltérések nyomán útjaik ismét elváltak, de Caballero munkásmozgalmi tisztességét emiatt még