Századok – 1976

Közlemények - Rényi Zsuzsa Árvayné: Gróf Fekete János történetírói próbálkozásairól 691/IV

694 ÁHVAYNÉ KÉN У] ZSUZSA az antik kultúra emlékeit és a tudományokat nem ápolták, sőt ,, . . . a' vándorlo Nemzetek bárdolatlansága . . . majd tsak nem el törölte a' világ színéről". Az írástudók pedig ,,tsak vallásbeli czivakodásra fordíttatván" a tudományokat, azok „két élű késsé váltanak vakmerő szakállas gyermekek kezében". Az európai feudális berendezkedésről mondottak után tér rá a honfoglalás leírására. Azt fogadja el tényként, hogy a Pannóniába betelepülő magyarság Ázsiából vándorolt ide: „régente Asiában . . lakott" — mondja s az ideköltözést a népvándorlás eseményeihez köti. Már az első sorokból kitűnik, hogy a honfoglalás korát ,,aranykor"-nak tekinti, s az ősállapotok eszményítésével rajzol ellenpontot saját kora viszonyaihoz. Az idealizálás azon a feltételezésen alapszik, hogy a honfoglaláskori magyarok a teljes egyenlőség állapotában éltek: „Minden fegyvert viselő Magyar szabad ember volt" s a hét vezér „szabad választás által lettek seregfőkké". A vezérek között pedig nem volt „se pap se nemes". A vérszerződést Fekete nemcsak, mint egy katonai célból létesített szövetséget mutatja be, hanem arra használja fel, hogy egy, a „nép Eleje" és a „nép" között kötött társadalmi szerződést rekonstruáljon. Mint az a 90-es évek nemesi mozgalmának érvelésében gyakori volt, a felvilágosult tanok, ezen belül a társadalmi szerződés tézisének hirdetésével Fekete is a rendi alkotmány védelmét szolgálta. Fekete műve, a 18. század végi többi honfoglaláskori értekezéshez hasonlóan, a honfoglalás eseményeit a korabeli rendi küzdelmek szolgálatában idézi fel: a királyi hatalom társadalmi szerződésben korlátozott jogainak, a bírói és végrehajtói hatalom szétválasztásának és az alkotmányos monarchia hatalmi egyensúlyának múltbeli példáiként. Nagyon érdekes az, ahogyan Fekete a 18. század gondolkodásának logikájával megmagyarázza, hogy a vezéri megbízatást a vezér hatalmának „igazságos és rendes meg határozása kellett", hogy megelőzze: „Ha Béla király nevetlen Notariusa olly világosan fel nem számlálná is azon pontokat, mellyekben a Hét Vezér és a' nép Eleje Almossal, úgy szólván, megalkudott: mindazonáltal nem lehet kételkednünk, hogy egy szabad Nemzetnek választott Elöljárói, Szoszollói, midőn a' fő Vezérséget egyre biznák, el mulaszthatták volna az ő hatalmának igasságos és rendes meg határozását". Az itt idézett részben Fekete Anonymusra hivatkozik, aki viszont már maga is olyan célzattal foglalta írásba a vérszerződés pontjait, hogy hivatkozási alapot teremtsen az uralkodó hatalmának korlátozására. Anonymus leírását megtoldva Fekete a vérszerződés pontjai közé sorolja a nép szabadságának garantálását is, s az ez ellen vétők megbüntetését: „Hogy ha a' fő Vezér nemzetségéből valaki a' nép szabadságit rongálni, a' nekie tett Ígéretet meg szegni merészelné, örökre átkozott és számkivetett legyen." Mielőtt a honfoglaló magyarok társadalmi berendezkedésének további leírásába fogna, a logikai sorrendet megbontva, aprólékos számítgatásba kezd, hogy a harcosok számát meghatározza. E rövid kitérő után azonban ismét visszatér a „környűállások" bemutatásához. A kézirat utolsó lapjain Fekete a honfoglaláskori állapotokra visszavetítve, az eszményi társadalmi berendezkedés képét vázolta fel, ahol a 18. századi elméletek hatása egyértelműen kitűnik. A montesquieui hatalom-megosztási elvet szemléltetve, a „kádár" és „kádi" szó jelentését bizonyítéknak tünteti fel, mondván: „látjuk a bírói hatalmat az Igazgatótól el választva ..." A törzsi társadalomban a bírói és végrehajtói hatalom differenciált megjelenésének feltételezése különösen szembetűnő anakronizmus, aminek funkciójára még kitérünk..