Századok – 1976

Közlemények - Rényi Zsuzsa Árvayné: Gróf Fekete János történetírói próbálkozásairól 691/IV

GltŐF FEKETE JÁNOS TÖRTÉNETl'EÓl PRÓBÁLKOZÁSAIRÓL 693 nem szenvedő valóságnak tarthatik, amelly munkánknak fő célja". Űjra és újra hangsúlyozza a források összevetésének szükségességét, mivelhogy a „régi írók" „nem bírtak azon a 'józan észnek hodolo világossággal", amely a 18. század sajátja, ezért „jobb lészen magunkat a bizonyoshoz, mint a bizonytalanhoz tartani". Fekete történetírói elveinek bemutatásával képet nyerhetünk arról, hogy milyen céllal fogott hozzá a magyar történet megírásához. Ezt a „józan ész" alapján álló, forráskritikai elveket igénylő historiográfiai szemléletet, valamint az egyház érdekeit szolgáló, illetve a nemesi múltat dicsőítő történeti koncepció öntudatos visszautasítását joggal tekinthetjük egy felvilágosult történetíró hitvallásának. Csak jelzés-szerűen kívánjuk itt bemutatni, hogy Fekete a honfoglaláskori viszonyok ábrázolásakor milyen adatokat közöl. Ugyanis annak ellenére, hogy igyekezett követni a maga által kitűzött történetírói elveket, történeti leírásainak nincs tudományos értéke. Bővebben kívánunk viszont szólni arról a kritikáról, amelyet az ősmagyarok, majd a kialakult állam társadalmi berendezkedéséről kifejtett. Az, hogy Fekete nem volt tudós alkat, már a kézirat első oldalai után kitűnik. Annyira kikívánkozik ugyanis mondanivalója, hogy a logikai és kronológiai sorrendet megbontva a normannok hódításainak leírása után azonnal rátér a feudális előjogok ostorozására. A nemesi előjogok kritikája a mű mondanivalójának lényege. Mind a történetírói elvek fejtegetésénél, mind a történelmi események leírásakor ez a szemlélet dominál. Fekete a nemzeti múlt bemutatásakor is kritikusan ábrázolja a nemesi osztály szerepét. Az európai országok „feudális"7

berendezkedéséről beszélve szembeállítja a vaspáncélba öltözött nemesek és a kiszolgáltatott, védtelen parasztok hadviselését. A nemes hatalmát „jobbágyin és alattvalóin minden kegyetlenséggel űzni, a' leg hasznosabb részét az emberi Nemzetnek a' földet művelőket lábai alá tapodni kívánta". Éles szavakkal bírálja az egyházat is. A „herékké lett henyélő Szerzetesek" s a közülük kivált teológusok megrontották „Krisztus együgyű vallását", az „uralkodásra vágyó papok" által pedig a vallás „borzasztó Istentelenségekkel fertéztetett". A feudális anarchiát és az értelmetlen hadakozást a katona Fekete János nemcsak a magyar hódításokkal kapcsolatban, hanem európai viszonylatban is elítéh. A várak — írja — csak a „rabló Nemesek és fő Papok gonoszságait" védelmezték, s a háborúk „fel prédálást" és „pusztítást" jelentettek, ahol „a' gyalogság erővel harcra hajtott rabokból" állt, kiknek élete „semmibe számláltatván", teljesen kiszolgáltatottak voltak. A „Magyarok Történeti" további részeiben a törvényeknek az uralkodó osztályokat védő funkcióját leplezi le. A törvény azt szolgálta, hogy a gazdagok az igazsággal „kedvükre játszhassanak", s az ítélő székekben „vasba vont, de tudatlan Vitézlők ültenek". A törvényről mondottakban is az elnyomottak, a „gyengék" szemszögéből ítél Fekete. A törvény — írja — ,, . . . melly még mostis anyi igasságtalanságok kútfeje, a hatalmasoknak a' gyengén űzött sarczolásaiból és minden erköltstelen gonoszságnak általa bátrabb el követéséből volt összve forrasztva . : . " A szerző nem mulasztja el, hogy az istenítélet kapcsán ostorozza a babonákat. Fekete azt hangsúlyozza, hogy a középkor csak az értelmetlen hadakozások és tévhitek barbár kora volt, ahol 7 „Feudális"-on a korabeli szóhasználatban a kora középkor jellegzetességeit értették.