Századok – 1976

Közlemények - Rényi Zsuzsa Árvayné: Gróf Fekete János történetírói próbálkozásairól 691/IV

692 ÁRVA Y NÉ RÉNYI ZSUZSA tervezetekben kaptak hangot. A 18. század utolsó harmadában a honfoglalás az irodalmi feldolgozások kedvelt témája lett, melyekben az őstársadalmat, mint a rousseaui aranykor világát mutatták be. Mint Mezei Márta tanulmánya4 rámutat, Bessenyei, Batsányi, Dugonics, Virág, Csokonai műveiben és más irodalmi feldolgozásokban a honfoglaláskori téma különböző tartamú politikai mondanivaló keretéül szolgált. Mindezekben a feldolgozásokban, valamint a — Lékai által elemzett5

— őstörténeti értekezésekben is csak a társadalmi szerződés elméletének jelentkezéséről, illetve a nemzeti ősöknek, mint az „aranykor" romlatlan hőseinek ábrázolásáról tudunk. Fekete történetírásának társadalomtörténeti tematikáját azonban, az őstörténettel foglalkozó korabeli művek közül csak Bessenyeinek ,,A magyar nemzetnek szokásairól, erkölcseiről, uralkodásának módjairól, törvényeiről és nevezetesebb viselt dolgairól" című értekezéséhez hasonlíthatjuk.6 A „Magyarok Történeti" írója eredetileg a honfoglalástól Mohácsig kívánta a magyar történetet összefoglalni. A végül is félbemaradt mű elején megfogalmazta azokat a történetírói elveket, melyeket magáénak vallott. Idézzük fel ezeket — a mű félbemaradása miatt csak részben valóra váltott — történetírói elveket, amelyek a tudatos racionalizmus igényét fejezik ki. Fekete elveti a mesés elemek felhasználását, bár tudja, hogy az „emberi elme" „mindenben inkább kedveili a' száraz Igasságnál a' tsudálatost" s könynyen elhiszi azt is ,,a' mi a' józan ésszel és a' természet változhatatlan törvényeivel ellenkezik". A nemesek — olvashatjuk — saját eredetükről ,,mesékkel ketsegtettnek", Fekete azonban „haszontalannak" tartja, hogy idejét a magyarok eredetéről kitalált mesékkel töltse. Ezen meggondolások alapján veti el a hun eredetről szóló elképzeléseket és mesének minősíti a szarvasmondát is. Emese álma történetének is azért nem ad hitelt, mert „álmodott mesékkel munkám tölteni nem kívánom". A múlt olyan bemutatását, melyet a történetíró szubjektív céljai befolyásolnak: „ . . . illyes, vagy Nemzetünknek kedvező, vagy annak betsét kisebbítő állításokat" elutasítja. Bonfinit pedig azért marasztalja el, mert, annak ellenére, hogy Mátyás király könyvtárában eredetiben olvashatta Anonymus feljegyzéseit, „annyi mesékkel tölthette meg munkáját", s a magyaroknak „kijövetelük idejét mind útjuk mivoltát olly balul jegyezhette". Nem híve a múlt dicsőítésének, bár tudja, hogy a nemesek „származatjóknak . . mennét hosszabbra lejendő elnyujtásá"-t kedvelik. Nem vállalkozik arra sem, hogy a „hatalmasok" krónikása legyen: ,, . . . az tudva vagyon, hogy midőn a' Hatalmasok el foglalásaiknak igasság színét kívánnak adni, nem szűkölködnek hízelkedőkben, avagy bérlett szolgákban, a'kik erőszakos meg dulását más Vagyonnyának elmefuttatásokkal szépíteni nem igyekeznének." Már itt, a historiográfiai bírálat során is hangot kap antiklerikalizmusa, hiszen annak ismeretében, hogy a magyarok első történetírói „papok valának", vagyis „illy mesékhez szokott 's azok elhitetésében fáradozó emberek . . . " „mi tsuda tehát" ha „annyi mesékkél" van teli a história. Fekete, saját szavai szerint „meg fontolván az Igazság pontjait", ahhoz kívánja magát tartani, ami az addigi történeti feljegyzésekből igaznak tűnik. A forrásokat „egybeszedve, egymással egyeztetve" olyan tényt fogad csak el, amely „kétséget 4 Mezei Márta: A felvilágosodás történetszemlélete. Bp. 1970. 196. 6Lékai Lajos: Magyar történetírás 1791 — 1830. Bp. 1942. 205. ® Bessenyei említett kéziratos müve történetszemléletének elemzése, melyet a feldolgozások elhanyagolnak, külön tanulmányt igényel.