Századok – 1976

Tanulmányok - Nagy Zsuzsa L.: Az Egyesült Államok és a Duna-medence 1919–1938 51/I

AZ USA ÉS A DUNA-MEDEXCE 1019-1930 53 köszönhető. Az Egyesült Államok azonban ebben az új helyzetben is sajátos helyet foglalt el szövetséges társai között. Mivel 1917-ig semleges volt, nem írta alá az 1915-, 1916-ban kötött szerződéseket, nem vállalt olyan előzetes kötelezettségeket, amelyek a béketárgyalások menetét és eredményét alapvetően meghatározták. Wilson elnök éppen e megállapodások érvényességét vitatva idézett elő súlyos vitákat a békekonferencián. Az Egyesült Államok diplomáciája távolról sem volt olyan kontaktusban az európai, a Duna-meclencei konfliktusokkal, mint európai szövetségesei.4 Noha az Egyesült Államok 1919-ben addig soha nem tanúsított érdeklődést mutatott Európa iránt, gazdasági és politikai érdekei ekkor sem Európában, mégkevésbé Kelet-Európában voltak, hanem Közép- és Dél-Amerikában valamint a Távol-Keleten. A nagyhatalmakat a Duna-medence térsége nem önmagában, hanem az európai hatalmi egyensúllyal valamint Szovjet-Oroszországgal, a szovjet forradalommal szembeni „védekezéssel" összefüggésben foglalkoztatta. Németország veresége, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása révén hatalmi vákuum keletkezett e térségben, amelynek kitöltésére akkor Franciaország és Olaszország aspirált, előbbi kedvezőbb, utóbbi kedvezőtlenebb pozícióból. Nagybritannia jórészt csak arra törekedett, hogy megakadályozza a kontinensen (annak középső és keleti részén) domináns francia befolyás kialakulását; az Egyesült Államok általában az angol vonalat támogatta, noha szempontjai nem voltak azonosak azzal. Ez nem egyszer azt a látszatot keltette, mintha az Egyesült Államok különleges érdeklődést vagy rokonszenvet tanúsított volna Ausztria vagy Magyarország iránt. A valóságban az európai egyensúlyt fenyegető túlzások megfékezésére törekedett. A béketárgyalások idején a Duna-medencébe küldött amerikai missziók helyzetmegismerésre törekvő munkája végső soron az amerikai izolacionistákat, a republikánusok többségét támogatta, akik 1918 végétől ismét előretörve követelték az áttekinthetetlenül zavaros európai konfliktusoktól való elhatárolódást és visszavonulást. A párizsi békekonferencia még távolról sem fejezte be munkáját, amikor Wilson elnök már visszatért az Egyesült Államokba. Ez, bár Wilson maga az aktív nemzetközi politizálás híve volt, az amerikai „visszavonulás" nyitánya lett. Wilson elnök hazatérésének legfőbb célja, otthoni legfőbb feladata az volt, hogy a szenátorok, a külügyi bizottság, a közvélemény ellenállását megtörje és elérje a párizskörnyéki békék aláírását valamint az Egyesült Államok csatlakozását a Népszövetséghez. Ez nem sikerült. A szenátus 1919 — 1920 folyamán háromszor szavazott e kérdésben, mindhárom esetben nem-mel.5 Az Egyesült Államok nem nyugat-európai szövetségeseivel együtt, hanem önállóan és külön-külön kötött békét Németországgal, Ausztriával, Magyarországgal. Nem lett tagja a Népszövetségnek, amelynek létrehozása Wilson elnök ideája volt. 4 Igen jellemző epizód, hogy míg 1914 júliusában Európa már a kirobbanó háború okozta feszültségben élt, a budapesti amerikai alkonzul, Frank E. Mallett csak 1914. július 13-án küldött jelentést a sarajevoi merényletről. Ráadásul, „beeing only a vice consul, hesitated to dispatch his report by the expensive cables, so he sent it by mail and it arrived in Washington on July 27." Ferrel: i. m. 500. 5 Ebben a döntésben szerepet játszott az is, hogy a háború évei, az „aktív külpolitika" időszaka a szenátus rovására növelte az elnök hatalmát (Ferrel: i. m. 539 — 541. Chambers 97, 111). Wilson elnököt országos előadókörútján, a naponta tartott gyűlések egyikén érte a roham, amelyből nem tudott felépülni {Baïley : i. m. 669 — 678).