Századok – 1976
Tanulmányok - Kerekes Lajos: A Habsburg-restaurációs kísérletek és az osztrák–magyar viszony 1922-ben 3/I
A HABSBURG-RESTAURÁCIÓS KÍSÉRLETEK 35 A restaurációs vállalkozás ezzel tulajdonképpen végleg összeomlott. Lehár Antal már a vonaton polgári ruhát öltve, közölte a királlyal, hogy Csehszlovákián keresztül el fog menekülni az országból. A király és kísérete előbb a tatai Esterházy-kastélyba érkezett, ahol október 25-én a kormány csendőri egységének védőőrizetébe kerültek, majd a kormány rendeletére hamarosan átszállították őket a tihanyi apátságba. Október 31-ig a kormány — Csernoch János hercegprímás és más személyiségek útján — több kísérletet tett arra, hogy Károlyt rábírja az önkéntes lemondásra, a tárgyalások azonban eredménytelenül zárultak, mert Károly görcsösen ragaszkodott azon álláspontjához, hogy mint „felszentelt király" önként semmi szín alatt nem mondhat le trónjáról. Október 31-én a királyt és feleségét Tihanyból Bajára vitték, ahol átadták őket az antant képviselőinek. November 1-én reggel a „Glowworm" nevű angol monitoron elhagyták az ország területét és az antant döntése értelmében a portugál partok előtt fekvő Madeira szigetre, új tartózkodási helyükre szállították őket, ahol Károly néhány hónappal később, 1922. április 1-én, harmincöt éves korában meghalt. A második királypuccs sikertelenségében — a restauráció ellen ható nemzetközi feltételek mellett — döntő szerepet játszott, hogy a magyar társadalom túlnyomó része közömbösen vagy kifejezetten ellenségesen fogadta Károly visszatérésének hírét és a fővárosban semmiféle politikai mozgalmat nem sikerült megszervezni a Habsburg-ház restaurációja érdekében. A nagytőke a Horthy—Bethlen-féle ellenforradalmi rendszerben biztosítva látta érdekeit, ezért tartózkodott olyan kalandoktól, amelyek az országot konfliktusba sodorhatták volna a szomszédos államokkal. A középrétegek nagyobb része a szabadkirályválasztók oldalán állt, tehát közvetve Horthyt támogatta. A fegyveres testületekben nagy befolyást élveztek a MOVE és az Ébredő Magyarok vezetői, a Habsburg-legitizmusnak itt sem volt tehát érdemleges bázisa. A munkásosztály és a szegényparasztság az operettpuccsot az uralkodó osztályon belüli torzsalkodásnak tekintette, ezért közömbösen szemlélte a harc kimenetelét.85 De Habsburg Károly pozíciója még azoknak a csapatoknak a körében is bizonytalan volt, amelyek először önként csatlakoztak a restaurációs vállalkozáshoz. Cnobloch budapesti osztrák követ október 25-én így foglalta össze értesüléseit a király táborán belüli helyzetről és a váratlanul gyors vereség okairól: „A kormány csapatainak gyors sikere és a király meglehetősen tarka összetételű alakulatainak teljes demoralizálódása azzal magyarázható, hogy a csapatok tagjait hamis híresztelésekkel bírták rá, hogy Budapest felé vonuljanak. Részben elhitették velük, hogy csupán diszkíséretet kell adniok a királynak, akit fényes fogadtatás vár a fővárosban, más részüket azzal vezették félre, hogy Budapesten kitört a kommunista forradalom és annak leverésében kell résztvenniök. A győri és komáromi garnizonok katonáit azzal az állítással sikerült megnyerniök, hogy a kormányzó is letette a hűségesküt a királynak. Amikor azonban meggyőződtek a valódi helyzetről, a kormány mellé álltak és ezek a csapatok voltak azok, amelyek elvágták a király visszavonulási útját és ezzel csapatainak teljes széthullását előidézték."8 6 86 Vö. Magyarország története. 8. köt. Bp. 1976. 444. 86 HHStA. NAP. K. 912/373. 3*
