Századok – 1976

Történeti irodalom - „Vár egy új világ” – Tanulmányok a szociális irodalom történetéből (Ism. K. Nagy Magda) 138/I

140 TÖRTÉNETI IRODALOSt 140 zwei igen jó érzékkel, nemcsak a világnézetileg szóttartó fejlődést mutató, de az antifasiszta törekvésekben együtt haladó gondolkodók hagyománykoncepcióbeli azonosságát emeli ki, hanem rámutat pl. Brecht és Marcuse történelmet elemző módszerei különbségére is. E tanulmánynak tehát nemcsak azért van nagy jelentősége, mert a magyar olvasóközönség igen nagy érdeklődést tanúsít Brecht művészi, gondolkodói személyisége iránt, hanem azért is, mert a hagyomány kérdésében máig gyűrűző vitákat ennyire különböző pályájú, de az amerikai emigrációban együvé sodort filozófusok személyesebb jellegű írásaiból is — így pl. Brecht naplójából s a harmincas években az azonnali reagálást közlő lapokból — rekonstruálta a szerző. ítéletei, tanulságai — bár a viták szenvedélyteli légkörét, sőt a témán kívüli rokonszenv — ellenszenv hatósugarát is sokoldalúan felmóri a szerző, — nem higgadnak le az objektivitás szintjéig. Sommás megállapításai az esszé utolsó negyedében — különösen Lukács György irodalmi nézeteit illetően — az előrebocsátott méltató szavak ellenére sem tudják feledtetni, hogy a Brecht —Lukács ellentót kérdésében az első helyen álló igazáért egyetlen érvet sem hagy ki, még ha 40 — 60 év távlatából azok már el is vesztették argumentációs erejüket, a második fél igaza mellett szóló köteteket kitevő „bizonylatok" viszont nem kapnak szót. Egyetlen példát említenék, pedig még sok hasonló fordul elő. „Brechtet — írja Mittenzwei — módfelett ingerelte, ahogy Lukács hagyománykoncepciójából elpárolgott az osztályharc." S ennek bizonyítókául Brechtnek még egy gunyoros megjegyzését idézi az Arbeitsjournal-ból: „na ja, persze, az osztályharc ! gigantikus ostobaság." Brecht bosszús bejegyzései naplójába s korabeli polémiái Lukáccsal arra hangolják Mittenzweit, hogy Brecht alakját központba állítva, egyikfelől Adorno és Marcuse ellen „védje", másfelől Lukáccsal szemben adjon neki minden kérdésben igazat — már ami az egész örökséget, a hagyománykoncepciót illeti. De mint ebből az egyetlen idézetből is láthattuk, itt egyáltalán nem csak a hagyományról van már szó, hanem arról, ki áll az osztályharc álláspontján s ki tagadja azt, vagy ahogy Mittenzwei Lukács nézeteiről állítja: „az osztályharc szellemi problémává vált, egy magasröptű intellektuális irodalmi analízis kérdése csupán." E rövid áttekintés nem alkalmas e kérdés eldöntésére, a tanulmány maga sem tud megnyugtató végeredményre jutni, de nagy érdeme, hogy számtalan irányból képes nekiindulni vélt, vagy való igazságának tisztázására. Mai értékrendszerünk kialakításához, irodalomszemléletünk további megerősítéséhez járul hozzá a másik szerkesztőnek, Illés Lászlónak „A proletárirodalmi szövetségi politika ellentmondásai" című tanulmánya. Már egy előbbi, 1973-as kötetben megjelent a proletárirodalom elméleti vitáit ismertető tanulmányában kimutatta, hogyan torzította el az egyéni alkotópályákat a rappizmus irodalompolitikája ós hogyan akadályozta a szövetségesek megnyerését a szűklátókörű bezárkózási törekvés, a helytelen elméleti alapállás. Már itt szólt arról, hogy még a fasizmus uralomrajutásának előestéjén sem ismerték fel a RAPP-szervezetekben az összefogás égető szükségességét minden progresszív áramlattal, a nemproletár dolgozó tömegeket képviselő írókkal, művészekkel, s így politikailag ütemet vesztve, hátráltatták magának a fasizmus elleni harcnak a kibontakoztatását. Most még tovább lép Illés a lenini kultúrakoncepciót eltorzító nézetek elemzésében. A „Vár egy új világ" kötetben — s a Literatura 1974. évi 1. számában időközben megjelent cikkében — nem csupán a jelenségek számbavételével, a szövetségi politika elmulasztásának dokumentálásával foglalkozik, hanem annak a különböző országokban megnyilvánuló okaival és formáival is. A szovjet irodalompolitika mellett számba veszi a „balos radikalizmus" éles szembeszállását a haladó kulturális hagyományokkal a német, cseh, magyar, francia, amerikai művészeti, irodalomelméleti fórumokon. A húszas évek végének és a harmincas évek elejének proletárirodalmi lehetőségeit taglalva Illés arra a következtetésre jutott, hogy az egyes országok kommunista pártjainak állásfoglalásai ebben az igen fontos kérdésben korántsem estek egybe a Nemzetközi Iroda határozataival, sem a RAPP-nak önmagát pártnak feltüntető magatartásával. A polgári kutatók ugyanis, miként ezt Illés hangsúlyozza, előszeretettel bizonygatják, hogy a kulturális élet zavarai a pártirányítással függtek össze. Az irodalom és a kultúra helyének, szerepének meghatározásáról folyó vitákban Illés imponáló nyugalommal teremt rendet. A kötet szerkesztői és szerzői elméletileg is új eredményeket éppen a marxista kultúra-koncepció sokoldalú és korban elhelyezett vizsgálatával hoztak létre, s ezért a következetes s egymásra építkező tanulmányok pedagógiailag is nagyhatásúak. Üj megközelítésben tárgyalja e kötet pl. a művészeti tükrözés mikéntjét (Szili József: A művészeti visszatükrözés szerkezete Christopher Caudwell és Lukács György rendszerében). E tanulmány éppen azzal járul a marxista kultúrafelfogás gazdagításához, hogy a művészi tükrözésről szóló vitákat elemezve, nem a vitatkozókat minősíti, hanem a sok részigazság