Századok – 1976

Történeti irodalom - Iszorija Francii v treh tomah (Ism. Niederhauser Emil) 136/I

TÖRTÉNETI IRODALOSt 137 mindenkori harcának rokonszenvező ábrázolásában épp úgy, mint a történelmi fejlődés fő kérdéseinek a társadalmi haladás szempontjából, a mindenkori haladás szempontjából való megítélésében egyaránt. Az alapvető egyezések, a szilárd elvi állásfoglalás mellett természetesen óhatatlanul adódnak különbségek is. Nemcsak abból kifolyólag, hogy a munkát sok szerző írta, és az egyes szerzők állásfoglalása olykor árnyalatokban eltérő (Dalin a II. kötetben elismerően regisztrálja a napóleoni korszak és személyesen a császár pozitívumait is, Molok inkább a negatívumokat hangsúlyozza, hogy csak egy példát hozzunk). Eltérő az egyes fejezetek szerzőinek az érdeklődése is: a második császárság külpolitikájáról alig olvashatunk valamit, az első világháború előtti korszak külpolitikai kérdéseit Manfred a terjedelem szabta korlátokon belül részletesen ismerteti. Ennél lényegesebb megítélésünk szerint az első és a két másik kötet közti különbség. Az első, legrövidebb kötet tárgyalja a francia történelemnek majdnem ezer évét, hiszen, bár a Capeting királyság kialakulásától számítja a francia történelmet, Besszmertnij igen érdekes bevezető fejezete az előzményekre is kitér, a kelták megjelenésétől kezdve. Ez a kötet valóban a legfontosabb fejlődési vonalakat emeli ki, kiegyensúlyozottan, a gazdasági és társadalmi fejlődést épp úgy felvázolva, mint a kultúra fejlődésének fő pontjait, ha ez utóbbit persze csak nagyon vázlatosan is. Hadd utaljunk még ennél a kötetnél arra, milyen jól tárgyalja a bevezető fejezet Franciaország földrajzi sajátosságait és ezek befolyását a történelem menetére (Franciaországnak csak kelet felé nincsenek egészében természetes határai, itt is adódtak mindig a külpolitikai bonyodalmak), vagy ahogy a francia etnogenezist fejtegeti, a frank elem súlyát az északi területek romanizáltságának csekélyebb fokával magyarázza. Felveti az északi és dél-francia nemzetiség vagy etnikum kettősségének a kérdését is, amire azonban a későbbiekben a tárgyalás már nem tér ki. A vallásháborúkkal foglalkozó fejezet világosan fejti ki, hogy a francia fejlődés sajátosságai következtében itt nem a protestáns fél jelentette a haladást, hiszen a hugenották a központi hatalom megerősödése ellen harcoltak. Az első kötet minden lényeges kérdésre kitérő kiegyensúlyozottságával szemben a másik két kötet szinte egészében a politikai történetre koncentrál, vagyis az osztályharc közvetlen megnyilatkozásait állítja az előtérbe. Nyilvánvaló, hogy Franciaországban harcolták végig mindig következetesen az osztályharcot, erre már Marx igen hangsúlyosan hívta fel a figyelmet, és minthogy Franciaország — ahogy a munka előszava hangoztatja — a tőkés mintaország egészében (itt is nyilván éppen a politikai harcok élességére gondoltak a szerzők), nyilvánvaló, hogy az immár közel két évszázados fejlődés politikai menetének viszonylag részletes bemutatása indokolt. Még itt is csak viszonylag részletes bemutatásról lehet szó, különösen a második kötetben. Az osztályharc alapvető meghatározóit, vagyis a gazdasági fejlődést és a társadalmi struktúrát ez a két kötet is igyekszik felvillantani, ha nem is egyenlő intenzitással, mert pl. a második császárság korának gazdasági fejlődéséről, amely pedig a francia kapitalizmus szempontjából igen fontos (és ismerete nélkül nem érthető a rendszer viszonylagos stabilitása hosszú időn keresztül), érdemben mindössze két lap foglalkozik, elszórt, néhány mondatos utalásokon túl. A társadalmi struktúráról alig valamit tudunk meg, burzsoázia és proletariátus szembenállásának és a parasztság rétegződésének általánosságain túl. Ebben a vonatkozásban a szerzők, úgy tűnik, inkább az egész munka népszerű jellegére voltak tekintettel, és nem akarták az átlag-olvasót hosszas gazdaság- és társadalomtörténeti elemzésekkel untatni. De az érdeklődésre inkább számítható külpolitikai fejlődést is egészében elég röviden intézik el. Különösen fájdalmas pedig ebben a két kötetben a kultúrtörténet teljes kihagyása, holott a francia kultúra európai jelentősége ebben a két évszázadban teljesen nyilvánvaló. így csak részben indokolt a III. kötet rövid lezárása, amely arra utal, hogy bemutatta a francia nép munkáját, kemény szociális küzdelmeit és harcát szabadságáért (ezt valóban megtette), de az az utalás, hogy Voltaire és Rousseau, Stendhal és Balzac, Courbet és Rodin, Pasteur és Joliot-Curie Franciaországa a világkultúrát mennyire gazdagította, csak deklaratív marad. Érdemes lett volna vagy a terjedelem növelésével is akár, de mégis valamelyes képet adni erről is, nemcsak az osztályküzdelmek heroizmusáról, vagy — ha a terjedelem növelése lehetetlen, — egyéb mondanivalók rovására kitérni a kultúra fejlődésére. Elvégre az osztályharcnak ez szintén terepe, ha nem is olyan kézzelfogható egyszerűséggel, mint a politikai harcok. Azt természetesnek tartjuk, hogy a szovjet olvasóközönségnek szánt munka súlyuknak megfelelően mutatja be a francia —orosz, ill. francia —szovjet kapcsolatokat, hiszen ezek valóban, akár a múlt századot nézzük, akár a jelenkort, Franciaország számára, mindig igen lényegesek voltak. Az utolsó két évszázad politikai történetében a munka ítéletei ugyancsak kiegyensúlyozottak, hadd utaljunk csak két dologra: a nagy francia forradalomról megállapítja