Századok – 1976

Folyóiratszemle - Nyecskina.N. V.: A dekabristák és a három forradalom problémája 1186/VI

folyóiratszemle 1187 dalmakat külön, a nem forradalmi évektől szinte elszakítva kutatták. A két világháború közötti időszakban megjelent monográfiák, tudományos-népszerűsítő munkák tárgyalási módját az jellemezte, hogy részletesen bemutatták a dekabrista felkelést, szinte csak megemlítették, hogy volt aztán is forradalmi mozgalom, működtek szervezetek, körök, élt egy Herzen, megjelent a „Kolokol", voltak, akik forradalmi propagandát folytattak, merényleteket hajtottak végre, ismerkedtek a marxizmussal, s aztán 1905 beható tárgyalásával folytatták, az előzményeket szinte homályban hagyva. Tehát csak a nyílt forradalmi fellépésekre fordítottak figyelmet. A forradalmi helyzet fogalmát nem konkretizálták, nem pontosították 1859 — 1861, 1879 — 1881 vagy 1902 — 1904 körülményeire. A Nagy Honvédő Háborút követő években lépett előre a történetírás. Mind nagyobb teret kapott a kutatásokban a forradalmi helyzetek vizsgálata, s így tisztázni kellett a forradalmi helyzet, a forradalom előestéje, előfeltételei és kitörése kategóriákat, összefüggéseiket. A forradalom előfeltételeit természetesen a gazdasági alap változásaival kapcsolatban vizsgálták. A termelőerők és termelési viszonyok konfliktusát, a tömegmozgalmakat, osztályösszetevőiket, vezető erejüket. Míg a háború előtti történetírás ezzel lezárta a forradalom előfeltételeinek vizsgálatát, a háború után egyre elmélyültebb szakirodalom nagy vívmányának tekinti a szerző, hogy az előfeltételek feltárása során a megelőző időszak forradalmi mozgalmait, harcait is egyre behatóbban elemezték. A megjelent munkákban a forradalmi helyzet tárgyalása olykor magába foglalja az előfeltételeket, néha azonban elhatárolódik a két problémakör. Az előfeltétel kronológiailag szélesebb, a forradalmi helyzet komplexebb, de csak a közvetlenül megelőző éveket foglalja magába. A komplex jelleget az adja, hogy elkerülhetetlen a gazdasági-társadalmi viszonyok vizsgálata, a tömegmozgalmak szociális csoportok szerinti elemzése, a szervezett forradalmi harc kutatása, a liberális és reakciós tábor ismertetése, a kormánypolitika kudarcának feltárása stb. Cikkünk szerzője értékeli, hogy komoly figyelmet szentelt a kutatás a forradalmi mozgalom története feltárásának, természetesnek tartja, hogy csak az adott forradalmi helyzet kereteiben tették ezt, de rámutat: Oroszország 20. századi három forradalmának kutatásakor nem elég így felfogni az előfeltételeket. A három forradalom szerinte ugyanis egészet képez, ami szükségessé teszi közös, az egyes forradalmaktól távoli erővonalak, a forradalmi mozgalom egész ívének elemző bemutatását, a kezdetektől. Csak így lehetséges kimutatni a forradalmi harc tapasztalatainak akkumulálódását, s értékelni ennek jelentőségét a forradalmi erők végső győzelmében. Természetesen nem egyszerű feladat a forradalmár nemzedékek egymásra gyakorolt hatását feltárni, s a mély rétegek aktualitását bizonyítani. De szükséges az orosz forradalmak vizsgálata során is a dekabristák szerepéig visszamenően elemezni a forradalmi mozgalom történetét. 1825 hősei a jobbágyrendszer és az abszolutizmus ellen léptek fel. Harcuk egy egyetemes történeti folyamat, a feudalizmus—kapitalizmus váltását kísérő spanyol, portugál, svéd, itáliai, görög felkelések sorába illeszthető. Ideológiája a 18. század második felében Ragyiscsev révén fogalmazódott meg, de forradalmi politikai mozgalom, szervezetek, cselekvési program híján frappáns társadalomkritika, korrajz maradt, egy félévszázad múltán talált végrehajtókra, akik ezáltal az orosz forradalmi mozgalom szerves részeivé váltak, nemesi osztálykorlátaik ellenére is. Példájuk hatott Herzenre, aki továbbvitte a feudalizmus és az abszolutizmus elleni harc lángját. A megváltoztatandó szinte végig konstans az orosz forradalmi mozgalom történetében, de a változást akaró erők társadalmi meghatározottsága és így az új rendre vonatkozó elképzelése az idők folyamán sokat változott. Az 1861-et követő reformok a forradalmi harc melléktermékének tekinthetők, így nem eredményeztek gyökeres fordulatot, mégha gyorsítottak is az orosz fejlődés ütemén. A továbbélő feudális maradványok, mindenekelőtt a cári abszolutizmus változatlansága még az orosz forradalmi mozgalom proletár szakaszában is aktuálissá tette az önkényuralom, a feudális maradványok elleni harcot. Az abszolutizmus-ellençsség konstans volta fontos csatornát képezett a forradalmi nemzedékek tapasztalatainak áramlására. Ezt kísérli meg érzékeltetni Nyecskina az oroszországi köztársasági hagyományok áttekintésével. Psztyel és N. Muravjov alkotmánytervezetében merült fel először a probléma. A dekabristák Déli Szervezete szinte egyöntetűen a köztársasági eszmét vallotta, az Északiak között is számos híve volt. A spanyol, portugál, a nápolyi példa intette őket óvatosságra az alkotmányos monarchiát illetően. A köztársasági hagyomány értékes elemet jelentett az orosz forradalmi mozgalomban. Igaz, az anarchista áramlatok lebecsülték a kérdés jelentőségét, a forradalmi narodnyikok pedig át akarták ugrani a politikai berendezkedésnek ezt a fokát. Lenin törekedett az orosz szociáldemokráciában felerősíteni a dekabristákig visszanyúló köztársasági hagyományokat, mint az abszolutizmus elleni széles bázisú, következetes forradalmi harc egyik elemét. A forradalmár nemzedékek nemcsak pozitív tapasztalatokat örökítettek egymásra. A dekabristáknak a néphez való viszonya pl. ellentmondásos