Századok – 1976

Történeti irodalom - Grosshoff; Helmut–Annelies; Lauch–Ulf Lehmann: Humanistische Traditionen der russischen Aufklärung (Ism. Niederhauser Emil) 1161/VI

1161 történeti irodalom isszák az eretnekséget". Úgy véljük, ezt a vonást — az erdélyi protestáns politikával szemben táplált állandó és heves ellenérzést — figyelembe véve, válik teljessé az a kép, amelyet a 17. század közepének e kiemelkedő magyar rendi politikusáról alkothatunk. Ez utóbbi kiegészítés azonban mitsem változtat a könyv értékei és a szerző teljesítménye iránti teljes elismerésünkön. A könyv azon túlmenően, hogy kiválóan szolgálja a történeti ismeretterjesztést, fontos csomópontokon tovább is fejleszti a 17. század derekára vonatkozó történettudományi ismereteinket; bizonyítéka annak, hogy szerzőjének a magyar történelem évtizedek óta nyugvó kérdéseiben új ós eredeti mondanivalója van. Történeti irodalmunk értékes nyereségének tartanánk, ha az e munka alapjául szolgáló disszertáció gazdag anyagát minél hamarább ugyancsak nyomtatásban olvashatnánk. BENCZÉDI LÁSZLÓ HELMUT GRASSHOFF-ANNELIES LAUCH-ULF LEHMANN: HUMANISTISCHE TRADITIONEN DER RUSSISCHEN AUFKLÄRUNG (Berlin, Akademie-Verlag. 1974. 249 1. Literatur und Gesellschaft) AZ OROSZ FELVILÁGOSODÁS HUMANISTA HAGYOMÁNYAI A Német Tudományos Akadémia Központi Irodalomtörténeti Intézetének három, a 18. századi orosz irodalommal foglalkozó munkatársa írta ezt az összefoglaló jellegű munkát, valójában három különálló dolgozatot. H. Orasshoff : Az író állásfoglalása és társadalmi feladata a felvilágosodás orosz irodalmában c. tanulmányában tulajdonképpen áttekintést ad az orosz irodalom fejlődéséről Feofan Prokopovicstól Karamzinig és Ragyiscsevig. A rövid írói portrék fő mondanivalója annak a vizsgálata, hogyan látják koruk orosz valóságát, mennyire mutatkozik meg a feudális társadalmi viszonyok, a jobbágyrendszer bírálata, a felvilágosodás szellemében. A szerző persze Prokopovicsnál még elsősorban I. Péter reformrendszerének a dicséretét tudja kimutatni, a század második felének íróinál viszont kétségtelenül feltárja a társadalombírálatot, amely persze sok esetben még nemesi osztályálláspontról történik, a felvilágosodás elvont kategóriáiban, és csak Ragyiscsevnél jut el a jobbágyrendszer forradalmi felszámolásának gondolatáig. A többség a szerző által erősen kiemelt nemzeti szempontból is vizsgálja kora társadalmát, s az állampolgári kötelesség alapállásából ítéli el a jobbágyrendszer túlzásait. A szerző azt vizsgálja, milyen felvilágosult elvek jegyében ítélkeznek az írók, ennek révén egészében igen pozitív kép alakul ki. Csakhogy Gyerzsavinnál legfeljebb utal II. Katalint és a felvilágosult abszolutizmust dicsőitő ódáira, Karamzin esetében végképp elhagyja konzervatív politikai szerepét 1811-ben, Szperanszkij reformterveinek megbuktatásában, és megemlíti ugyan orosz történetét, de nem tér ki ennek konzervatív koncepciójára. A. Lauch: Korkritika és eszmény. — Adalék az ember képéhez a 18. század orosz irodalmában c. —a három közül leghosszabb — tanulmányában néhány író, pontosabban néhány alkotás részletes interpretációja útján azt vizsgálja, milyen képet adott az illető író az orosz társadalomról és az Emberről. À realista szemlélet csírái mellett azt emeli ki, hogy a konkrét társadalomkritika mellett normatív elemek is szóhoz jutnak az Ember ábrázolásában, a kritika egyúttal arra is utal, megint nemzeti és állampolgári szempontból, milyennek kellene lennie az igazi embernek. Karamzin Szegény Lizájának a tárgyalása megmutatja az író elítélő állásfoglalását az osztálytársadalmak emberi érzelmeket tönkretevő rendszerével szemben, de ő is csak egy fél mondatban utal Karamzin konzervativizmusára, és Grasshoffhoz hasonlóan ugyancsak nem tér ki arra, hogy Ragyiscsevnél is vannak jelei a felvilágosult abszolutizmussal való megbékélésnek. U. Lehmann: Az orosz felvilágosodás hatása és alkotó elsajátítása Németországban Gottschedtől Goethéig címen tárgyánál szélesebben az Oroszország iránti érdeklődés kibontakozását ismerteti egy 1705-ben megjelent első útleírástól kezdve, zömében a balti származású, tehát az oroszországi viszonyokkal ismerős Herder, azután Schiller és Goethe érdeklődését, mindegyiknél általános szláv érdeklődésükbe beágyazva. Részletesen elemzi Schiller töredékben fennmaradt, befejezetlen drámáját az Ál-Dimitrijről, és Goethe személyes és politikai kapcsolatok révén is alátámasztott orosz érdeklődését (I. Pál egyik lánya a weimari nagyherceg felesége volt, Goethe személyesen is kapcso-