Századok – 1976

Történeti irodalom - Péter Katalin: A magyar romlásnak századában (Ism. Benczédi László) 1159/VI

1160 történeti irodalom egyébként elég halványan van jelen történeti irodalmunkban. Pedig nyilvánvaló, hogy különösen a politikai történetírásban pótolhatatlan, fontos szerepe van az összefüggések, illetve a politikai elhatározások ós cselekmények mögötti motivációk feltárásában. A könyv „formai" erényei mögött nem maradnak el tartalmi értékei: ez a „népszerű" kiadvány jóval többet nyújt, mint az eddigi történeti ismeretek színvonalasan megírt összefoglalását. Péter Katalin itteni történelemábrázolásának ugyanis „A magyar főúri politika fordulata a 17. sz. derekán" című kandidátusi disszertációjában találjuk meg a „fedezetét , amelynek jónéhány — habár persze távolról sem valamennyi — fontos új kutatási eredményét hasznosítani tudta ebben a történeti áttekintésében is. A könyv új tudományos eredményei közül ezúttal különösen két mozzanatot kívánunk kiemelni. Az egyik a Pálffy Pál nádor és Rákóczi Zsigmond között 1651-ben létesülő, s az eddigi történeti irodalmunkban többé-kevésbé homályban maradt politikai együttműködés és kapcsolat bemutatása, amely egy Habsburg-ellenes felkelés potenciális lehetőségét foglalta magában. A könyv meggyőzően érzékelteti: habár ez a kapcsolat Rákóczi Zsigmond korai halála miatt lényegében a politikai tájékozódás és a tervezgetések szintjén maradt, jelentősége mégsem lebecsülendő, mert az erdélyi és a nyugatmagyarországi Habsburg-ellenes törekvések egymásra találásában — nem utolsósorban a vallási ellentétek áthidalásában — ez a kísérlet az első tünete volt a századvégi kuruc felkelésekhez vezető fejlődésnek. Külön említésre érdemes, hogy a kérdés felvetésében és tárgyalásában a szerző igen mértéktartóan jár el: nem titkolja, hogy a kutatások jelenlegi stádiumában még nem tudja e kapcsolat minden részletét egyenletesen megvilágítani, s így nyitva hagyja azt a kérdést is, hogyan vált a korábban Esterházy Miklóssal szembenálló Pálffy Pálból, a nádor halála után, az Esterházy körül szerveződő párt vezető politikusa. Az azonban már a szerző eddigi kutatásai és e munkája alapján is nyilvánvaló, hogy a Pálffy Pál és Rákóczi Zsigmond közötti kapcsolat mintegy jelzője volt a Habsburg-ellenes törekvések súlyponteltolódásának Erdély ós a királyi Magyarország között. A másik figyelmet keltő tudományos újdonság időrendi és okozati összefüggésben van a Pálffy Pál és Rákózi Zsigmond közötti kapcsolattal. Zrínyi Miklós működéséről van szó, mindenekelőtt azokról a politikai várakozásokról, amelyeket ez a kiváló hazafi az 1650-es évek derekán az erdélyi politikához, közelebbről II. Rákóczi György fejedelem törekvéseihez fűzött. Az a körülmény persze, hogy II. Rákóczi György lengyelországi vállalkozásának bukása előtt Zrínyi az erdélyi fejedelemben látta a nemzeti célok letéteményesét, eddig is jól ismert volt történeti irodalmunkban. Péter Katalin azonban most egy fontos lépéssel továbbmegy a történeti valóság feltárásában: Zrínyi politikai bizalmasa, Vitnyódy István (egyébként több mint egy évszázad óta kiadott) levelezése alapján először állapítja meg a magyar történetírásban, hogy az erdélyi orientációval együtt Zrínyi ekkor, 1657-ben egész Magyarország számára kész volt elismerni a török fennhatóságát. Ez vitathatatlanul bátor ós egyértelmű kiállás egy sok szempontból kényesnek tekinthető kérdésben, s mi csak azt fűzhetjük hozzá: több más jel ós megfontolás is valószínűsíti a szerző felfogásának helyességét. A könyv ezzel kapcsolatos fejtegetéseivel tartalmilag egyetértve, legfeljebb azzal egészíthetnénk ki a kérdés tárgyalását, hogy itt valójában még további „titkok" lappanganak, olyan titkok, amelyeknek a feltárását a jövő kutatásoktól remélhetjük — habár az sem kizárt, hogy örökké homályban maradnak. Koncepcionális szempontból, mint már említettük, az országegysóg helyreállítására irányuló törekvés az a „vörös fonál", amelyre a szerző történeti fejtegetéseit felfűzi. Ez a „rendező elv", úgy véljük, igen jól szolgálja a tájékozódást 17. századi történelmünkben: az országegység visszaállítása valóban fontos összekapcsoló motívuma az egykorú magyar politikai törekvéseknek. E szempont kiemelése és központba állítása tehát a szerző biztos történelmi tájékozódását dicséri. Ámde felvethető: az országegység helyreállítására irányuló törekvés természetesen nemcsak összekapcsoló, hanem szétválasztó motívuma is a korabeli magyar politikának ! Pontosabban: a közösen vallott végcélhoz a legkülönbözőbb, nem egyszer ellentétes irányokból lehetett közelíteni, vagyis a távoli végcél azonossága — adott esetben — nem zárta ki a legélesebb politikai szembenállást. Ilyen szempontból pedig az a benyomásunk, hogy az egy irányba mutató törekvések indokolt felmutatása mögött a könyvben helyenként elhalványulnak a hatalmi ellentétek. Különösen Esterházy Miklós — egyébként finom megfigyelésekben gazdag — portréjával kapcsolatban van olyan érzésünk, hogy politikai arcélének a bemutatása hiányos maradt mélyből fakadó Erdély-ellenességének az említése nélkül. Arra a motívumra gondolunk itt, amely a Bethlen Gábor halála utáni zavarok kitörésekor — hogy csak egyetlen példát említsünk — az erdélyieket amolyan „rossz bolondok' képében tüntette fel a nádor szemében, akik — ahogy őmaga írta — „mint a vizet, úgy