Századok – 1976

Beszámoló - A sárospataki nemzetközi tudományos ülésszakról (Zachar József) 1070/V

1094 zachae józsef tokrácia Bécs előtti behódolása folytán a társadalom túlnyomó többségével szembekerült. Rákóczi zászlóbontása után Erdélyben gyorsan terjedt a felkelés. A szabadságharc első szakaszában az éles osztályellentétek miatt az antifeudális küzdelem jellegét öltötte, Rákóczi hadseregébe a katonáskodó jobbágyok felszabadításának ígéretére özönlöttek a magyar és román jobbágyok. Emellett kisnemesi alakulatok is szerveződtek. A mozgalom azonban szétforgácsolódott, mivel hiányzott a központi vezetés. Az arisztokrácia és a gubernium Szebenbe való bezárkózása, a birtokos nemesség tartózkodása következtében fokozódott a belső társadalmi válság, széthullott az erdélyi katonaság, és felbomlott a közigazgatási rendszer. Mivel a felkelők az idegen igától való megszabadulás mellett a társadalmi igazságszolgáltatásért is fogtak fegyvert, súlyos belső, főleg antifeudális konfliktusok keletkeztek. ,,A népi erők harcának nyomása alatt a birtokos nemesség helyzete megmentése érdekében kénytelen volt a felkelésbe bekapcsolódni. Rákóczi fejedelemmé választásával pedig az erdélyi uralkodó osztály politikai hatalmának megőrzését óhajtotta elérni," — mondotta az előadó. A nemesség elképzelései találkoztak Rákócziéival, aki e térségből a szabadságharc egyik fellegvárát akarta kiépíteni, az erdélyi trónnal pedig uralkodói státusát kívánta a külföld előtt törvényesíteni. Ugyanakkor a fegyverben álló erdélyi magyar és román jobbágyság és kisnemesség továbbra is Rákócziban látta szabadságtörekvései biztosítékát. A gyulafehérvári fejedelemválasztó országgyűlés döntésével megszületett a vezető erő, bár a Rákóczit helyettesítő fejedelmi tanács a jobbágyságra vonatkozó határozatok szabotálásával állandósította a társadalmi feszültséget. A nemesi elem térnyerése a szabadságharcban az erdélyi felkelés radikalizmusának tompítását is jelentette. Az így kialakult egyensúlyállapot megkönnyítette az erők koncentrálását és a centralizációt, ennek eredményeképpen 1705 őszére Erdély nagy része Rákóczi ellenőrzése alá került. A jobbágy- nemesi viszony azonban továbbra is feszült volt, így az 1705. november 11-i vesztes zsibói csata negatív katonai következményei mellett a belső konszolidációra és centralizmusra is súlyos csapást jelentett. 1706—1707-ben kiábrándulást keltett a jobbágy- és kisnemesi katonaságban a főnemesség igyekezete, hogy Erdélyt kivonja Rákóczi befolyása alól, és hogy a jobbágykatonákat hazahozassa. 1707-től ismét felújult az antifeudális jellegű harc, azonban a kuruc hadseregben is a széthúzó erők kerekedtek felül, a személyes intrikák, a tisztikar önzése megbénította az akciókat. 1708-tól már nem volt ütőképes kuruc haderő Erdélyben, a még harcolók ellenállása is megtört 1709-re a társadalmi bázis elvesztésével. Befejezésül az előadó hangsúlyozta: „Erdély magyar, román és más nemzetiségű parasztjai és kisnemesei képezték Rákóczi itteni csapatainak gerincét, akik az idegen iga lerázása mellett saját társadalmi felszabadulásukat is napirendre tűzték. A csaknem egy évtizedig tartó küzdelemben a testvéri szolidaritás jegyében vívták harcukat a külső és belső ellenséggel szemben, elévülhetetlen emléket állítva a közös harci hagyományoknak." A korreferátumok elhangzása után a téma vitájában felszólalt Benda Kálmán kandidátus, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Kiemelte az előadásban és a korreferátumokban jelentkező új szempontokat, új vizsgálatokat és új eredményeket a Habsburg-birodalom és Magyarország viszonya, Magyarország belső helyzete és Rákóczi politikai elképzelései terén. Az utóbbi vonatkozásban határozottabb megkülönböztetést látott szükségesnek a feudális abszolutizmus és a felvilágosodásban fogant