Századok – 1976

Beszámoló - A sárospataki nemzetközi tudományos ülésszakról (Zachar József) 1070/V

1084 zachae józsef hoz viszonyítva a 15. század végi 5,8%-ról a 17. század végére 3,5%-ra csökkent. A török béke megkötése után belső vándormozgalom indult meg a peremterületekről az erősen megritkult lakosságú korábbi hódoltsági területre, ugyanakkor fokozódott a betelepülés kelet, északkelet és főleg dél felől. Ez a tendencia a Rákóczi-szabadságharc alatt is folytatódott. Ennek ellenére a népesedés mérlege negatív volt, mivel szinte az egész ország hadszintérré vált. Nagyok voltak a veszteségek a harci cselekményekben a jobban felszerelt, fegyelmezettebb császáriakkal szemben, és a sebesültek egy része sem élte túl a megpróbáltatást a hadigondozás nehézsége miatt. Ehhez járult még, hogy a császáriak a hadijogot megsértve sok esetben felkoncolták a foglyulejtetteket, sőt gyakran a polgári lakosságot is, a szabadságharc gyorsabb elfojtása érdekében. A viszonzással a kurucok sem maradtak adósak. A császári pusztítás, rablás következtében megrendültek a megélhetés anyagi alapjai is. A helyzetet még súlyosabbá tette az 1709-es rendkívül kemény tél és katasztrofálisan rossz termés következtében beállt inség. Legsúlyosabb a mintegy 400 000 áldozatot követelő pestisjárvány csapása volt. Mindez hozzájárult a szabadságharc erejének felőrlődéséhez. A szabadságharc alatt így nemcsak természetes szaporodás nem volt, hanem a népesség eredeti száma is csökkent, s mintegy 3,9 milliót tett ki a 15. század eleji 4 millióval szemben, Európa lakosságszámából pedig mindössze már csak 3,25%-kal részesedett. Orosz István egyetemi docens (Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen) Parasztsors a 17—18. század fordulóján című korreferátuma bevezetőben megállapította: az utóbbi évek történeti kutatásainak eredményeképpen a magyar parasztság 16—18. századi történetének fő vonala nagyjából tisztázott ábrázolása árnyalt. A 17—18. századi parasztság történetének is legjellemzőbb vonása a 16. században kialakult örökös jobbágyság rendszere volt. A személyes és dologi függés azonban nem volt változatlan. A 17. század második felében a paraszti osztályharc eredményeképpen sokfelé fellazult az örökös jobbágyság rendszere, törekvő jobbágyok, mezővárosi kommunitások, korlátozott számban ugyan, de ráléphettek a társadalmi emelkedés útjára, egyesek még a szolgálattól való teljes mentességet is elérhették. Mint az előadó rámutatott, ,,a jobbágyaikat eximáló, immunitáló, manumittáló, liberáló mágnások között a Rákóczi-család tagjait is ott találjuk". A magánföldesúri mentesítések nem öltöttek társadalmi méreteket, és a mentesítettek beépültek a feudáhs társadalomba. A jobbágyi állapotból szabadulók ugyanis a teljes szabadságot jelentő rendi privilégiumokat kívánták elérni, legalább a Bocskai-féle, a hajdúknak adományozott kollektív nemességként. A Rákóczi-szabadságharc programja társadalmi méretekben tartalmazta a libertálást. Ez jobbágyfelszabadítássá akkor válhatott volna, ha minden függésben élőre kiterjed és felszámolja a rendi privilégiumokat. A szabadságharc „buzdító pátensei", így Bercsényi 1704 tavaszi pátense a földesúri adózások megszüntetésére, az örökös szabadulásra tett ígérettel nem különítette el a személyes szabadságot és a jobbágyföld szabad tulajdonná alakítását, az „egészben" felkelő helyekre való utalás azonban valószínűleg az utóbbit is magában foglalta. A jobbágyfelszabadítás két oldala később különvált. A szécsényi országgyűlés a katonáskodó jobbágyok személyi szabadságáról szólt. Gönc esetében az úri hatalom alóli kivételkor a földesuraknak megszavazott kárpótlás egyedi példaként szintén ezt mutatta. A sárospataki or-