Századok – 1976

Beszámoló - A sárospataki nemzetközi tudományos ülésszakról (Zachar József) 1070/V

1078 ZACHAe JÓZSEF házyt és Csákyt a velük levő katonákkal együtt az oszmán kormány a határokon belülre költöztette és a Habsburg-birodalomtól távol a mai Bulgária területén telepítette le, Rákóczi számára pedig Rodostóban, a mai Tekirdagiban jelölt ki lakhelyet. A szultáni udvar itt Rákóczinak és kíséretének méltóságának megfelelő életet biztosított. Rákóczi Tekirdagiban sem szűnt meg politikai terveket kovácsolni, előterjesztéseket küldött a szultánnak és a francia királynak is. Miután II. Rákóczi Ferenc 1735-ben meghalt, apja helyét Rákóczi József foglalta el, akit a szultán is fogadott, Erdély fejedelmének és Magyarország hercegének nevezve. 1737-ben a szultán Rákóczi Józsefet is harcba küldte, Erdélyt azonban neki sem sikerült felszabadítania, s hamarosan meg is halt. A magyar emigráció Isztambulban, Edirnében és Izmirben szóródott szét, csak egy része maradt Tekirdagiban. Ellátásuk továbbra is a szultáni udvar gondja volt, és a magyar emigráció egészen a 19. század elejéig nyomon követhető. P. Cernovodeanu, a Román Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa (Bukarest) A román vajdaságok és Rákóczi diplomáciai kapcsolatai című korreferátumában megállapította, hogy a 17. század végén az oszmán uralom felszámolása után a Habsburgok elnyomó uralmának magyarországi és erdélyi megalapítása a gazdasági-társadalmi, politikai és vallási helyzet súlyosbodását, a tömegek általános elégedetlenségét okozta, és a magyar nép II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcához vezetett. A széles néptömegek által támogatott mozgalom gyorsan terjedt Erdélyben is, és különösen a magyar és román jobbágyság vett ebben részt. A magyarországi és erdélyi események indokolt visszhangot váltottak ki Moldvában és Havasalföldön is, és felkeltették a két fejedelemség vezető köreinek figyelmét, különös tekintettel azokra az európai politikai és katonai összefüggésekre, amelyekben a magyar szabadságharc jelentkezett. A román fejedelemségekben és a Balkánon az egyensúlyt erősen megrendítette a Habsburg-birodalom gyors felemelkedése, amely a karlócai békében realizálódott. A 17. század utolsó évtizedeiben a török uralom alóli felszabadulásra törekvő délkeleteurópai elnyomott lakosság közvéleménye a bécsi udvar számára kedvezően alakult, azonban a bécsi udvar által meghódított területeken megvalósított önkényuralom és különösen a szerencsétlen katolizáló politika, elsősorban az Erdély román lakosságára rákényszerített egyházi unió erősen elkedvetlenítette a kormányköröket Moldvában és Havasalföldön. Bercsényi Miklós, Széchenyi Pál és Szirmay István már 1698-tól kezdve kapcsolatban állt Constantin Brincoveanu havasalföldi fejedelemmel, és jóindulatának elnyerése érdekében biztosították a Habsburg-ház elleni akció esetén az ortodox vallásgyakorlat szabadságáról Erdélyben, sőt felajánlották közreműködésüket egy keleti monarchia létrehozásában. A katolikus Rákóczi vallástürelmi elvei, különösen Erdély keleti egyházának oltalmazása, Erdély román jobbágyságának közvetlen támogatásán kívül kiváltotta Moldva és Havasalföld fejedelmeinek, valamint befolyásos bojároknak és egyháziaknak a rokonszenvét, következésképpen e két fejedelemség kormánykörei jóindulatúak voltak a szabadságharccal szemben. Moldva és Havasalföld tehetetlenül és megosztva — bár Habsburgellenes volt — kerülte a fegyveres összeütközést, és ezért tartózkodott Rákóczi nyílt támogatásától. A tartózkodó magatartást csak erősítette Rákóczinak Nagy Péterrel kötött szövetsége. Mindez azonban nem akadályozta a baráti