Századok – 1975
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-kereskedelem erdélyi útvonala I. Lajos és Zsigmond korában 3/I
8 FACH ZSIGMOND l'il. S ezzel eljutottunk egyfelől az 1369. és 1378. évi, másfelől az 1382. évi oklevél egymást kiegészítő jelentéséhez; ahhoz az értelmezéséhez, amely — véleményünk szerint — feltárja tényleges összefüggésüket. Az erdélyi szász városok, élükön Nagyszebennel és Brassóval, egyrészt olyan kiváltságokra törekedtek és tettek szert, amelyek gátat vetettek annak, hogy a nyugat (északnyugat) felől jövő kalmárok, kiváltképpen a kassaiak, meghódítsák az erdélyi piacot, sőt áruikat, nevezetesen a posztót, a Szászföldön is túl Havasalföldre vigyék; másrészt olyan szabadalmakat kívántak és szereztek, amelyek tilalmazták, hogy a kelet (délkelet) felől, Havasalföldről jövő kereskedők áruikat, jelesen a borsot, sáfrányt és más fűszerféléket, a szász városokon túl Erdélybe vigyék: behatoljanak az erdélyi és magyarországi piacra. A kétféle, kétirányú kedvez mén ynek, kiváltságnak éppen együttesen volt részükre különös fontossága, hogy a nyugat felől jövő posztó (és egyéb iparcikkek) és a kelet felől érkező fűszerek (és egyéb levantei meg havasalföldi áruk) cseréjét: értékesítését az erdélyi piacon, közvetítő kereskedelmét Erdélyen túl, egyik irányban a havasalföldi, másik irányban a magyarországi piacok felé, a maguk számára tartsák fenn. 2. A szóbanforgó oklevelek elnyerése tehát értékes vívmányt jelentett az erdélyi szászok részére; de ezzel az ügy persze még korántsem zárult le, a nagy haszonnal kecsegtető közvetítő kereskedelmi pozíciót még nem tekinthették szilárdan biztosítottnak. Még nem fejeződött be, nem ült el a küzdelem a szász városok és (főképpen) Kassa kereskedői között. A felső-magyarországi város ugyanez idő tájt maga is jelentős kiváltságokat nyert Lajos királytól: kivált az északi, lengyelországi kereskedelemben. Már 1361-ben — vagy 1368-ban — „Russia" és „Polonia" kereskedőivel szemben Kassa éppenúgy „végpont" lett Felső-Magyarországon, mint ahogy az Erdélyen kívüli kereskedőkkel szemben a szász városok Erdélyben. Az északról jövők tovább (,,ulterius") nem mehettek áruikkal Magyarországra, „teljesen" el kellett adniok azokat a kassaiaknak;20 akik viszont egész Lengyelországban — Erzsébet királyné 1371-i oklevele értelmében — ugyanolyan kereskedelmi kedvezményekhez jutottak, amilyeneket ott a krakkóiak élveztek.2 1 Az észak felé terjeszkedő kassai kereskedelem nem nyugodott hát bele dél felől való korlátozásába sem: az erdélyi piac nagy részéből való kiszorításába s az Erdélyen túli, havasalföldi értékesítési lehetőségek elzárásába, — ha-Grecorum, Walachorum, Bulgarorum, Armenorum, quam aliorum infidelium multitude) . . . una cum Christi fidelibus habitat et moratur . . .": Fr. Zimmermann—С. Werner—G. Müller, Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen, III, Hermannstadt, 1902, 246 — 247. 20 Fejér, Codex diplomatic!«, IX, 4, 135 — 136 (1368-ra datálva); Hajnik I., Adalékok a magyar kereskedelem történetéhez a vegyes házakbeli királyok alatt, Századok, 1868, 148 — 149 (1361-i keltezéssel). — Az 1372. évi megerősítés a rendelkezést kiterjesztette a lengyeleken kívül, „bármely idegen országból jövő kereskedőkre, ha a Lengyelországból Magyarország felé vezető utakon jönnek be"; egy 1368. évi oklevél viszont időközben, kizárólag a krakkóiakra vonatkozóan, annyiban enyhítette a tilalmat, hogy ezek „Magyarországra és következésképpen Kassa városába" hozott portékáikat csak bizonyos számú napon át kötelesek itt áruba bocsátani, ennek elteltével viszont továbbvihetik Magyarországra: Fejér, Codex diplomaticus, IX, 4, 138 — 139; Hajnik, i. m. 149. 21 Kivonatosan közölte Hajnik, i. m. 150.
