Századok – 1975

Történeti irodalom - Boda Ferenc: lásd Varga Ádám - Bodó György: Világnézeti nevelés a történelemtanításban (Ism. Bellér Béla) 745/III–IV

746 TÖIITÉNETI IRODALOM A történelmi példaképek, személyiségek értékelésénél pl. elvileg lényegében helyesen hangsúlyozza a társadalmi fejlődéshez, társadalmi csoportokhoz, elsősorban osztályokhoz kötöttségüket, konkrét történelmi elemzéseiben (pl. Caesarnál, Napóleonnál 24, 25, 79. 1.) mégis úgy ír róluk, mint akik személyiségükben döntően befolyásolják, sőt megszabják a történelmi fejlődés további irányát és menetét (23—24. 1.). A történelmi személyiség szerepének és egyben a történelmi haladás fogalmának tisztázatlansága az alapja annak az általános felmentő ítéletnek, amelyet a forradalmi radikalizmus képviselőivel szemben a mérsékeltebb irányzatok történelmi képviselőinek osztogat, tehát pl. Cromwellnek a levelierekkel és diggerekkel (41—42. 1.), Napóleonnak a jakobinusokkal (42. 1.) szemben, elfeledkezve Engelsnek arról a figyelmeztetéséről, hogy e valóban irreális forradalmi célkitűzések nélkül a forradalom reális céljai sem lettek volna elérhetők. A második, a világnézeti nevelés hatékonyságát veszélyeztető tényezőket tárgyaló fejezetben ugyancsak felfedezhetők hibaforrások. Először úgy tűnik, mintha kis könyvünk magát a parasztság sorsának állandó rosszabbodásáról szóló tételt tartaná sematikusnak (az is !), pedig csak ennek indoklásáról van szó. A telekaprózódás tényének bekapcsolásával a tétel — legalábbis szerzőnk szerint — elveszti sematikus jellegét (35. 1.). Ugyancsak sematizmusnak számít e szerint a francia forradalom három szakaszából a kispolgári, a jakobinus szakaszra való koncentrálás s az első nagy burzsoá és a második középburzsoá szakasznak háttérbe szorítása (35—36. 1.). Szerintünk inkább az a sematizmus, amely csupán három szakaszt lát a francia forradalomban, s 1794-gyel (s nem 1815-tel!) befejezettnek véli azt. Ha a könyv a weimari Németországot nem tartja fasisztának, nyitott kapukat dönget (36—37. 1.). (A probléma legföljebb olyan formában merül föl, hogy vajon polgári demokráciának tartják-e tanulóink.) Ha viszont a Sztójay előtti Magyarországról állítja ugyanezt (37—40. 1.), a fasizmus egyik megjelenési formájával, a totális fasizmussal azonosítja az egész fasizmust. Még furcsább háborút visel a szerző az állítólagos voluntarizmus ellen. Cromwellnek a levellerekkel és diggerekkel, ill. Napóleonnak a jakobinusokkal szembeni történelmi fölmentéséről (41—42. 1.) már volt szó. De az athéni rabszolgatartók is fölmentő ítéletet kapnak azon a címen, hogy a rabszolgaság ,,. . .az adott történelmi szituációban természetes állapot" (41. 1.). Itt nemcsak arról van szó, hogy a rabszolgaság korántsem olyannyira „természetes" állapot, s igen csak speciális körülmények összejátszása esetén lehet belőle alapvető társadalmi intézmény, hanem mindenekelőtt arról, hogy maga az antik világ is kényszermegoldásnak érezte, mint Arisztotelésznek az „automatón" gépekről szóló elmélkedéséből közismert. Ez a „voluntarista" álláspont tehát kétségtelenül a történelmi igazság gazdagabb ismeretét nyújtja, nem is beszélve az osztályharcos, pártos állásfoglalásról, ami talán nem egészen mellékes szempont egy, a világnézeti nevelést tárgyaló könyvnél. A munka gerincét alkotó harmadik fejezetben hasznos és instruktiv részek mellett nem kevés problematikus rész is található. Meg lehet-e érteni az angol polgári forradalom korszakalkotó jelentőségét, de akár az ipari forradalom létrejöttét is pusztán a kereskedelmi kapitalizmus fejlettségéből (59. 1.), az ipari kapitalizmus fejlettsége nélkül ? Amilyen helyes az alap—felépítmény rendszeren belül a felépítménynek eszme- és intézményrendszerekre való bontása (68—75. 1.), annyira helytelen egy adott társadalom egész eszme- ós intézményrendszerének a felépítménybe való besorolása; felépítménynek csak az adott alapot szolgáló eszme- és intézményrendszert lehet tekinteni, az ellene hadakozókat semmiképpen. Hogy végül egy nagyon fontos nevelési kérdést, a szocialista hazafiságra és proletár nemzetköziségre nevelés problémáját is fölvessük (93—99. 1.), ezen a területen a legteljesebb ideológiai zűrzavart találjuk a hibás — az internacionalizmust degradáló — kiindulóponttól (96—97. 1.) kezdve, a közös haza, az „igazi" haza osztályok feletti eszméjén át (95—96. 1.) egészen az internacionalizmusnak merőben katonai (97.1.), a kozmopolitizmusnak pedig kispolgári utópista (98—99. 1.) értelmezéséig. S még csak nem is szóltunk arról a közös gyökerű elvi-módszertani hibáról, amely a hazafiságra és nemzetköziségre nevelés bázisának nem magát a történelmi folyamatot, hanem egyes kiragadott példákat tekint (94. 1.), s a történelmet nem az objektív igazság megismerése területének, hanem morális példák puszta leltárának tekinti. Befejezésül a szerző ezt írja: „Tudjuk, hogy e könyv nem vet fel minden lényeges világnézeti kérdést, s a felvetett kérdésekre sem javasol csalhatatlan megoldásokat" (99. 1.). Ha csalhatatlanokat nem is, azért kevésbé hibás megoldásokat javasolhatott volna ! Belléb Béla