Századok – 1975

Történeti irodalom - Fink; Kristina Maria: Die Österreichisch-Ungarische Monarchie als Wirtschaftsgemeinschaft. Ein historischer Beitrag zu aktuellen Integrationsproblemen (Ism. Varga László) 732/III–IV

TÖRTÉNETI IRODALOM 733 tekintettel tulajdonképpen egy regionáleurópai gazdasági egyesülés közvetlen elődjének számít". Ez a gyenge szál azonban nagyon is kevés ahhoz, hogy a fentebb már leírt tétel igazolásához bármilyen formában hozzájáruljon. Érdemes megemlíteni, hogy Freudenberger ismertetőjében szintén nem érzi alátámasztottnak ezt a párhuzamot. Ez a tétel azonban Fink könyvének nemcsak kiindulási pontja, hanem vezérfonalként egész művén végigvonul. Olyannyira, hogy ennek minden más szempontot hajlandó alárendelni, és ennek következtében a társadalmi haladás vagy a nemzeti politika számára végsősoron nem létező szempontok. Tulajdonképpen már önmagában ez megkérdőjelezi a Freudenberger által említett ,,pro-magyar" szemlélet valódiságát. Vagyis Fink nemcsak abban történelmietlen, hogy a XX. század második felének problémáit vetíti vissza előző századokra, hanem látszólag paradox módon abban is, hogy az osztrákmagyar viszony értékelésénél minden esetben megelégszik a korabeli érvelésekkel, anélkül, hogy megvizsgálná azok objektív és tudati hamisságát. Olyan torzítás ez, amely még az elvétve előforduló új és csírájában helyes problémafelvetést is tévútra viszi. A Monarchia történelmi előzményeit vizsgálva a magyar-Habsburg „közösséget" 1437-hez, vagyis II. Albrecht és Zsigmond lányának házasságához vezeti vissza, amelynél Mátyás, illetve a Jagellók uralkodását csak rövid intermezzónak tekinti: „Ausztria ós Magyarország országai között az eredeti és sok későbbi válságban bevált kapocs a Habsburgok számukra közös dinasztiája volt." Ezek szerint 1687-től több mint 200 évig — különböző államjogi konstellációkban — egy birodalomról beszélhetünk és a szatmári békének az a jelentősége, hogy visszaállították Magyarország alkotmányát, amelynek révén „Magyarországnak a Monarchia keretében a sajátállamiság kifejtéséhez rendelkezésre állt az intézmények teljes rendszere". Így Ausztria és Magyarország a birodalom integrált részei, a közös uralkodó, illetve a neki alárendelt udvari intézmények „felsőállami" vezetésével. Ezeknek a „felsőállami" funkcióknak az elfogadása, a szuverenitási jogoknak részleges megvonása az előbbiek javára azért jelentett Magyarországnak nagyobb problémát, mert „Ausztria nem rendelkezett a magyar országgyűléshez hasonló fórummal". Végül Fink — anélkül, hogy konkretizálná — általánosan kijelenti, a magyar rendek „fölöttébb reakciósan viselték a magyar sajátállamiságot". A Pragmatica Sanctiót csak — és így értelemzavaróan — a kiegyezés körüli viták kapcsán említi. II. József egységesítési törekvéseiből kizárólag a magyar rendekhez fűződő viszonyát emeli ki, valamint a szerinte is elhibázott németesítést. Ezek alapján a korabeli érvelést elfogadva a belső vámok fenntartását a következő okokkal indokolja: 1. Az adómentesség előnyt jelentett a magyar terményeknek; 2. a rendi képviselet megtagadta az osztrák dohány- és sómonopólium, valamint az örökös tartományok közvetett vámjainak elismerését, 3. a magyar termények alacsony önköltsége. Bár elismeri, hogy a Habsburgok nem fejlesztették a magyarországi ipart, de megint csak hangoztatva a korabeli indoklást, amely szerint ez is az osztrák adórendszer elfogadásának függvénye. A Habsburgok vámpolitikáját nemzetek felettinek nevezi, abból kiindulva, hogy uralkodói jog lévén, a magyarok nem szólhattak bele, de egyben beismeri, hogy „az ausztriai ipar merkantilista támogatása és a kincstári bevételek részeként kezelték". Ennek tagadását természetesen az általa idézett adatok sem teszik lehetővé, hiszen 1831 és 1841 között a magyar késztermék kivitel Ausztriába 1,8 százalékot, a behozatal 75 százalékot, a nyersanyag és félkésztermék kivitel 54,9 százalékot, a behozatal pedig 14 százalékot tett ki. A tények súlya elől ismét csak a magyar rendeknek az adóegyeztetés kérdésében tanúsított merev álláspontjára hivatkozva tér ki. A szerző korábbi feldolgozások alapján mindenképpen figyelemreméltó adatokat közöl az osztrák-magyar kereskedelem alakulására az 1831 és 1850 közötti időszakról, amelyben az osztrák kivitel közel kétszeresére emelkedik, a behozatal több mint felével csökken; ez a tendencia egyébként már 1848 előtt is kimutatható. Mindez természetesen akkor mondana sokat, ha vissza lehetne vezetni a vámrendszeren kívüli okokra is — hiszen önmagában az nem indokol ilyen alapvető átalakulást —, így például az osztrák és a magyar ipar fejlődésére, de ez Finknél hiányzik. Eljut azonban annak felismeréséig, hogy az amúgy is hátrányos helyzetben levő magyar ipar kibontakozását az adott vámrendszer szinte lehetetlenné tette, és ezzel egyidőben az agrárexport megnehezítése visszatartotta a magyar mezőgazdaság fejlődését is, olyannyira, hogy eck esetben a védővámoknak ez a rendszere már magának az osztrák iparnak sem kedvezett, mivel a korlátozott vásárlóerő meghatározta Magyarország felvevőképességét. Széchenyi és Kossuth nézeteit nem utolsósorban ezért, illetve a közteherviselés követeléséért haladónak tartja, bár Kossuth szerinte félreértette Friedrich Listet és Magyarország nem alkalmas önálló gazdasági fejlődésre. Mivel egész könyvében azono-15*