Századok – 1975

Történeti irodalom - Fink; Kristina Maria: Die Österreichisch-Ungarische Monarchie als Wirtschaftsgemeinschaft. Ein historischer Beitrag zu aktuellen Integrationsproblemen (Ism. Varga László) 732/III–IV

734 TÖIITÉNETI IRODALOM sítja a gazdasági egységet és a haladást, nem tudja megérteni a magyar védővámok jelentőségét, így végül ismét a magyar rendek ellenállását hibáztatja, s egyben az osztrák egyesítő kísérletekben látja a megoldást. Ennek igazolására a Védegylet kudarcát említi. A forradalomról Finknek nincs mondanivalója, annak vívmányait nemcsak elhallgatja, hanem jelentős részüket egyszerűen a Habsburgoknak tulajdonítja. A gyors ipari fejlődés kívánalmát némi megértéssel ugyan, de visszautasítja, sőt e ponton a korabeli magyar törekvéseket a KGST országok gyors iparosításával hasonlítja össze. Ezzel szemben Kübeck — az általános udvari kamara elnöke — tervét, amely Magyarország beolvasztását, majd felemelését tűzte ki célul, az EGK politikájával azonosítja. Különbséget csak a nagyobb gazdasági eltérésben lát, vagyis, hogy kisebb volt akkor Ausztria és Magyarország között a távolság, mint ma az EGK országai és Törökország, illetve Görögország között. A szabadságharc leverését követően a szerző három szakaszt különböztet meg. I860 és 1867 között centralizált egységes állam, 1867—1918 két önálló állam szövetsége közös politikai keretek között, és végül 1918-tól a Monarchia felosztása hét teljesen szuverén, egymástól politikailag és gazdaságilag elzárt utódállam között. 1867-ig létrejött az osztrák és a magyar népgazdaság „gleichschaltolása" közös áru-, munka- és tőkepiac közös valutával és kifelé közös vámvédelemmel. Ez átmenetileg „tökéletes" intézményes integrációt jelentett, amelytől a funkcionális annyiban lemaradt, hogy ez utóbbi számára ebben a korszakban hiányoztak a teljes kibontakozáshoz szükséges technikai alapok. Az 1867 utáni fejlődést Fink folyamatos visszalépésnek tekinti, az előző időszak sémája megfordul, adva vannak a technikai alapok, de hiányzik a gazdasági egység nemzetek feletti intézményes gerince. Végül 1918-ra szerinte megkérdőjelezhető egyáltalán a közös piac léte. Ezt különösen Magyarország számos adminisztratív-protekcionista beavatkozására, illetve a két állam szociálpolitikájának egyenlőtlen fejlődésére vezeti vissza. Az eddigiekből már kirajzolódik — amit Fink implicite meg is fogalmaz —, hogy szerinte az abszolutizmus időszaka volt mindkét fél számára a legkedvezőbb megoldás. Az így megteremtett gazdasági egység alapul szolgált ahhoz, hogy a Habsburgbirodalom a két szomszédos nagyhatalom között ne morzsolódjék szét, és megfelelő politikai súllyal rendelkezzék. Fink napjainkban ebben látja az EGK feladatát is. Az abszolutizmus erőszakát némi viszolygással ugyan, de a magyar rendek korábbi makacskodására hivatkozva felmenti. A szerző részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia földrajzi fekvése mennyiben kedvezett az integrációnak. Galícia és Bukovina messze feküdt Ausztria központjától, sőt Magyarországtól is elválasztották őket a Kárpátok. A nyugati részen a cseh fennsík az Elba révén északra nyitott. A Duna szabályozatlansága pedig nem tette lehetővé annak megfelelő kihasználását. Más oldalról viszont Ausztria teljesen elzárja Magyarországot Nyugat-Európától, és fordítva — ha nem is teljesen — Magyarország Ausztriát Kelet-Európától. Mivel mindkét ország számára a fenti útvonal meghatározó volt külkereskedelmük szempontjából, egy esetleges vámháború beláthatatlan következményekkel járt volna. A „lajtántúli" területeken belül jóval nagyobbak voltak az egyenlőtlenségek, mint Magyarországon. Alsó-Ausztriában és a Szudéta-vidéken nyugat-európai színvonalú ipar alakult ki, a cseh területeken található a legnagyobb hozamot hozó mezőgazdasági tevékenység, az észak-nyugati részt intenzív kereskedelem jellemzi, ezeknek éles ellentéte Dalmácia, Bukovina és Kelet-Galícia. Magyarország a maga viszonylagos egységével a kettő között állt, bár itt is megfigyelhető a fejlettségi szint csökkenése nyugatról kelet felé. Ezzel szemben viszont Magyarországon erősebbek voltak a feudalizmus korában megalapozott társadalmi különbségek a „tulajdonosi" és a „bérből élő" osztályok között (hasonlóan Galícia lengyel részéhez). Az osztrák-magyar gazdasági közösség körüli vitákban a támogatók újra és újra a két rész egymást kiegészítő érdekére hivatkoztak, vagyis Ausztria ipari és Magyarország mezőgazdasági jellegére. Fink az ilyenfajta általánosítást leegyszerűsítésnek tartja, még annak ismeretében is, hogy mivel Magyarország területének 96 százaléka mezőgazdaságilag hasznosítható, szinte predesztinált arra, hogy a Monarchia éléskamrája legyen. A két partner összérdekét azonban nem lehet kizárólag ilyen megfontolásokból levezetni, már csak azért sem, mert a századfordulón Ausztriában a foglalkoztatottaknak még mindig több mint a fele a mezőgazdaságban dolgozott (Magyarországon 68 százalék), másrészt pedig a magyarországi foglalkoztatottak 13,6 százaléka dolgozott az iparban (Ausztriában 26,7 százalék). A perszonálunió vagy reálunió vitája a kiegyezéssel gyakorlatilag az utóbbi javára dőlt el, azonban ebből adódóan néhány kérdésben eltérések voltak az osztrák és a magyar kiegyezési törvény között — mint ismeretes a kiegyezés nem államszer-