Századok – 1975
Beszámoló - Jemnitz János doktori értekezésének vitája (Pál Lajos) 683/III–IV
684 JEMNITZ JÄN0S DOKTORI ÉRTEKEZÉSÉNEK VITÁJA lanság mai szemmel szinte hihetetlen volt. Mindehhez járult még a frontok mozgása is ami sok szocialistára visszahatott. A disszertáció felhívja a figyelmet néhány más összefüggésre is, így arra, hogy a nőszervezetek, még inkább a nómozgalmi vezetők általában következetesebben háborúellenesek maradtak, s ennek a későbbiekben még nagy jelentősége lett. Ugyancsak figyelemreméltó, hogy az ifjúsági szervezetek többnyire hűek maradtak az antimilitarista szellemhez, s a baloldali ellenzék bázisát adták. Külön kérdés a vezetők és tömegek problémája, amivel kapcsolatban a disszertáció kitér arra, hogy a középkáderek gyakran bátrabban léptek fel a háború ellen, mint a vezetők, ami arra utal, hogy az ellenállásnak nagyobb volt a reális lehetősége, mint ahogyan azt a pártok vezetői feltételezték. A disszertáció összeurópai vonatkozásokban tárgyalja a négy áramlat kialakulását, de ettől néhány esetben el kellett térni. Külön-külön fejezet tárgyalja a támadásnak elsősorban kitett országok: Belgium és Szerbia szocialistáinak magatartását, s ez lehetővé tette annak megállapítását, hogy az azonos helyzetekből homlokegyenest ellenkező következtetésekre jutottak. Hasonlóan külön fejezetek tárgyalják az angol és orosz munkásmozgalom alakulását, mert ezekben az országokban is sok volt a specifikus elem. A semleges országok mozgalmában — bár a pártvezetők hangsúlyozottan semlegesek kívántak maradni — mindenütt jelentkeztek a németbarátok, ill. az antantbarátok. 1914 szeptembere és decembere között tisztázódtak a frontok. A forradalmi baloldal magatartása egyre inkább aggasztotta a kormányokat. A cári kormányzat a Duma bolsevik képviselőit letartóztatta és Szibériába száműzte, a francia kormány pedig a CGT háborúellenes vezetőit bevonultatta. Németországban Luxemburg jutott börtönbe, ós Liebknecht ellen is megtorlásokkal éltek. Az üldözések ellenére a forradalmi radikálisok vitathatatlanul megerősödtek. Oroszországban sikerült újjáteremteni a szervezeti kapcsolatokat, és a bolsevikok emigráns csoportjait kialakítani. A mensevik emigráció egy csoportja Akszelrod és Martov vezetésével ugyancsak háborúellenes felfogást hirdetett, de ebben sok volt a pacifista elem, s nem akartak szakítani a szociálsovinisztákkal, ha bírálták is őket. Nem törtek meg a szerb szocialisták, s Franciaországban ekkor vált világossá, hogy a CGT-ben ellenzéki góc jött létre. Egyre több háborúellenes lap jelent meg a hadviselő országokban, bár sokszor és sűrűn mutatták a cenzúra beavatkozását fehér foltok, — olykor átmenetileg, vagy végleg betiltották őket, de új szellemet terjesztettek. Erősödött a pacifisták mozgalma is, aminek okai között szerepelt az, hogy kiderült: az illető országok nincsenek közvetlen pusztulásnak kitéve, illetőleg, hogy kormányaik imperialista politikát folytatnak. Ennek volt a következménye az, hogy az „ultrák" már nemcsak a forradalmi radikális balszárnyat támadták, hanem a pacifistákat is. 1914 őszétől új kezdeményezések is születtek. A holland ós a skandináv szocialista pártok erőfeszítéseket tettek arra, hogy az Internacionáléba életet leheljenek. A disszertáció foglalkozik az anarchisták felfogásának alakulásával is, azzal, hogy a többség hogyan vált nacionalistává, és egy részük háborúellenessé. A munka részletesen kitér az 1916 elején tartott három — a koppenhágai, bécsi és londoni — konferenciára. E nemzetközi eseményekhez tartoznak a semleges országok szocialistáinak erőfeszítései az Internacionálé talpraállítására, ami ebben az időben kétségtelenül irreális elképzelés volt. 1916 tavaszán új és bíztató tünet volt, hogy egyre-másra jöttek létre folyóiratok háborúellenes platformmal, mint a német baloldali radikálisok lapja, a Die Internationale, vagy jelentkeztek új hanggal, mint az osztrák pacifista színezetű Der Kampf. 1915 márciusában nagy feltűnést keltett a nemzetközi nőmozgalom berni konferenciájának háborúellenes felhívása, majd áprilisban, ugyancsak Bernben a nemzetközi szocialista fiatalok hasonló értelmű határozata. Ezeken a konferenciákon is kétfajta felfogású küldöttek vettek részt; egyrészt az elszánt pacifisták, másrészt a forradalmi baloldaliak, akiket egyelőre csak a bolsevikok képviseltek. Ezek a tanácskozások utat törtek a háborúellenes mozgalmaknak, amelyeket erősítettek az 1915-ös évben nagy erővel kirobbanó sztrájkok. 1915 nyarán, a háború földrajzi kiterjedésével, Olaszország hadbalépósével, a pártvezetőségek mindkét oldalon fokozottabban szolidaritást vállaltak kormányaikkal, ugyanakkor erősödött a pacifista csoportok befolyása. Franciaországban önállósult a Longuet-csoport, Németországban sor került a pacifisták támadóbb megnyilatkozására, a „hármak", Kautsky, Haase, Bernstein júliusi állásfoglalására, az osztrák mozgalomban is megerősödött a pacifisták helyzete. A balkáni szociáldemokrata pártokra a
