Századok – 1975
Tanulmányok - Tokody Gyula: A német munkásmozgalmon belüli erőviszonyok 1918 novemberében és decemberében 622/III–IV
638 TOKODY GYULA alkotmány kérdésében. Javaslatát azonban 344 szavazattal 98 ellenében elvetették. Ez gyakorlatilag a polgári parlamentarizmus elvének végleges elfogadását és a tanácsokra épített hatalmi rendszer elutasítását jelentette. A kongresszus tehát, amint az összetétele alapján várható volt, kimondta önmaga felett a halálos ítéletet: helyeselte a nemzetgyűlési választások kiírását, amelynek időpontját 1919. január 19-ben jelölte meg, elfogadta azt az álláspontot, amely szerint a legfőbb hatalmat nemcsak a munkás, hanem a polgári pártok képviselőit is magában foglaló parlament kezébe kell majd helyezni. Létrehozott ugyan egy „központi tanácsot" (Zentralrat), de ennek egyrészt a pozíciójában megerősített Népmegbízottak Tanácsával szemben elenyésző volt a jelentősége, másrészt tagjai kizárólag többségi szociáldemokratákból álltak, mivel a független szociáldemokraták tiltakozásképpen nem vettek részt megválasztásában. Ezzel a „központi tanács" politikai jelentősége tovább csökkent, a nemzetgyűlés összehívása után gyakorlatilag megszűnt, miközben a munkástanácsok szerepköre — a jobboldali szociáldemokrata elképzeléseknek megfelelően — az üzemeken belüli, főleg szociális jellegű tevékenységre szűkült. Az a körülmény azonban, hogy 1918 decemberében, 1919 januárjában az elvileg még vezető pozícióban levő „központi tanács"-ból a független szociáldemokraták kimaradtak, az adott időben nem lebecsülendő politikai jelentőséggel bírt. Nemcsak azért, mert befolyásolta a birodalomban működő munkás-és katonatanácsokat, hanem azért is, mert tovább erősítette a Népmegbízottak Tanácsában a jobboldali szociáldemokraták helyzetét és egyre tarthatatlanabbá tette a függetlenek itteni működését. Ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy az utóbbiak a belpolitikai események hatására röviddel a kongresszus befejezése után végül is arra kényszerültek, hogy kilépjenek a Népmegbízottak Tanácsából. A Tanácskongresszuson kialakult erőviszonyok és az ott hozott határozatok tehát tovább szélesítették a polgári pártok és a polgári demokráciát is elvető konzervatív-szélsőjobboldali irányzatok szervezkedésének lehetőségét. De bármennyire is fordulópontot jelzett ez a kongresszus, nem jelentette a polgári rendszer végleges győzelmét. Egyrészt azért nem, mert az alkotmány létrehozása még a jövő kérdése volt, másrészt pedig azért nem, mert egyes, az ország politikai helyzetének alakulása szempontjából különösen fontos központokban a jelek szerint a forradalmi erők nagyobb tömegbefolyással rendelkeztek, mint amire országosan következtetni lehetett a kongresszusi képviselők összetétele alapján. Ez ekkor elsősorban Berlinre vonatkozott. A forradalom súlypontja észrevehetően az északi tengerparti kikötő városokból a fővárosba tevődött át 1918. november 9. után. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a munkásmozgalmon belüli irányzatok — különösen, ha nem a vezetőket tekintjük — nem álltak minden kérdésben élesen egymással szemben. Egy-egy politikai akció során, különösen az ellenforradalmi erők támadásainak elhárítására, könnyen egymásra találhattak — és egymásra is találtak — a két szociáldemokrata párt tömegei. A spartakisták forradalmi tevékenysége ezért éppen az ország politikai, adminisztratív és gazdasági központjában, ti. Berlinben, adott körülmények között magával ragadhatta az egyébként szervezeti, de még ideológiai szempontból is szociáldemokrata befolyás alatt álló munkásságot. Ez a lehetőség elsősorban persze a Független Szociáldemokrata Párt tagságára vonatkozott, amely később jelentős részben a kommunista mozgalomhoz csatlakozott, de
