Századok – 1975

Tanulmányok - Tokody Gyula: A német munkásmozgalmon belüli erőviszonyok 1918 novemberében és decemberében 622/III–IV

A NÉMET MUNKÁSMOZGALMON BELÜLI ERŐVISZONYOK 637 A polgári parlamentarizmus vagy tanácshatalom és ettől elválaszthatatlanul a munkásmozgalmon belüli irányzatok erőviszonyának alakulása kérdésében, ha nem is a végső, de a döntő szót az 1918. december 16-án összeülő és 21-ig tárgyaló első birodalmi tanácskongresszus mondta ki. A kérdésre tulajdonképpen már a kongresszus politikai összetétele választ adott. A 488 érvényes mandátummal rendelkező képviselő közül 289 tartozott a Szociáldemokrata Párthoz, 90 pedig a független szociáldemokratákhoz, köztük 10 a spartakistákhoz. 25 képviselő demokrata pártinak vallotta magát, 10 az „Egyesült Forradalmárok" („Vereinigte Revolutionäre") csoportjához tartozónak, 27 csak egyszerűen katonának, 47 pedig nem nyilatkozott politikai hovatartozásáról. Másszóval a kongresszus résztvevőinek kereken 60%-a szociáldemokrata, közel 20%-a független szociáldemokrata, 5%-a polgári demokrata volt, 2%-a a hamburgi forradalmi csoporthoz tartozott, mintegy 15% végül az ingadozók táborát alkotta. A pontosság kedvéért azonban szükséges azt is megjegyeznünk, hogy ez az összetétel nem csupán a szociáldemokrácia többször hangsúlyozott fölényének volt a következménye, hanem részben a választási szisztémának is. Ez a szisztéma tulajdonképpen nem volt az egész országban egységes, de alapját a területi beosztás képezte. Többnyire tehát a járási, körzeti, tartományi tanácsüléseken választották meg a birodalmi kongresszus képviselőit. Ilymódon az üzemek, a nagy ipari centrumok jelentősége nem juthatott kellőképpen kifejezésre a kongresszus összetételében, s ezáltal az elsősorban ezeken a helyeken koncentrálódó forradalmi erők sem kaphattak tényleges tömegbefolyásukat híven visszatükröző képviseletet.17 A következetes forradalmárok, a proletárdiktatúra tudatos hívei tehát elenyésző kisebbségben voltak. Még Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg sem jutott be a kongresszus választott képviselői közé. De a független szociáldemokraták, a polgári parlamentarizmussal szemben a tanácsok hatalmának megőrzését és kiszélesítését kívánó delegátusok tábora sem képviselt átütő erőt. A szociáldemokrata párt vezérszónoka — Max Cohen-Reuß — az erfurti programra és a más országbeli szocialista pártok fő célkitűzésére hivatkozva alapvető feladatként az általános választójog kivívását jelölte meg, amelyet tehát már a forradalom jó egy hónappal előbb elért. Másszóval teljesen figyelmen kívül hagyta azokat az óriási belpolitikai és világpolitikai változásokat, amelyek 1918-at 1891-el szemben jellemezték. Szerinte csak az általános választójog alapján összehívandó és minden politikai irányzatot képviselő nemzetgyűlés lesz majd képes a „rend" fenntartására és a gazdasági élet stabilizálására. A tanácshatalom ezt a feladatot tehát nem tudná megoldani, s az antant hatalmak egyébként sem ismernék azt el. Az orosz példát következésképpen elutasította, mert az állítólag ellentmond Marx tanításainak és nem vezethet el a szocialista társadalomhoz. A Független Szociáldemokrata Párt balszárnyához tartozó Ernst Däumig ezzel szemben mindenekelőtt éppen azt hangsúlyozta, hogy csak a tanácshatalom lenne képes győzelemre vinni a szocializmus ügyét s ezért egyrészt azt javasolta, hogy a tanácsok kapják meg a legfőbb törvényhozó és végrehajtó hatalmat, másrészt azt, hogy egy újabb tanácskongresszus döntsön az 17

Vö. egyéb munkák mellett: Ruge: i. m. 86 — 90; Geschichte der deutschen Arbeiterbewegung 3. köt. 166—162; Tormin: i. m. 93 — 102; Kolb: i. m. 198 stb. 9*