Századok – 1975

Tanulmányok - Tokody Gyula: A német munkásmozgalmon belüli erőviszonyok 1918 novemberében és decemberében 622/III–IV

636 TOKODY GYULA eredményektől függően részt vehetnek majd a kormánypolitika alakításában. Ez természetesen még a szélsőségesen ellenforradalmi konzervatívokra is vonatkozott. Németország legreakciósabb sajtóorgánumai, mint például a Kreuz-Zeitung, vagy a Deutsche Tageszeitung, a Konservative Monatsschrift, sőt még a pángermán Alldeutsche Blätter is, a cenzúra közbeavatkozása nélkül még ezekben a viharos napokban és hetekben is háborítatlanul megjelenhettek, miközben a spartakista „Rote Fahne" betiltása, cikkeinek törlése állandó jelenség volt. Es bár ekkor még senki sem láthatta előre a helyzet alakulását, senki sem tudhatta, hogy egyáltalán sor kerül-e a megígért választásokra és az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívására, a polgári irányzatok politikai működésének lehetővé tétele önmagában véve is nagymértékben befolyásolta az erőviszonyokat. A Népmegbízottak Tanácsának november 12-i programja másfelől azt jelentette, hogy az ország vezető szervében a jobboldali szociáldemokrácia politikai koncepciója győzedelmeskedett. A döntő kérdés a továbbiakban az volt, hogy a tanácsok magukévá teszik-e ezt a koncepciót. Ez viszont azok politikai összetételének volt a függvénye. A szociáldemokrácia szervezeti befolyásának megfelelően a tanácsok szinte mindenütt az országban — amenynyiben a helyi követeléseken túlmenő állampolitikai célokat is megfogalmaztak — a parlamenti demokrácia, az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása mellett szálltak síkra.1

5 A parlamentarizmus melletti kiállás azonban — meggyőződésünk szerint — nem jelentette egyértelműen a hatalmi-politikai pozíciókról való lemondás szándékát a tanácsok részéről. Ezek birtokában, pontosabban megtartása esetén viszont bizonyára tartósabbá válhatott volna a forradalmi krízis. A minden hatalmat a tanácsoknak jelszó így még a jelzett hátrányos körülmények ellenére is előremutató veit, elősegíthette a tanácsok forradalmasodását és gátolhatta a régi államapparátus és a polgári pártok helyzetének megszilárdulását, sőt meggyengíthette — amint ez a gyakorlatban helyi méretekben a későbbiek során is elő-előfordult — a szociáldemokrácia tömegbefolyását. Ez a magyarázata annak, hogy a küzdelem a hatalmi pozíciókért kezdettől fogva nem csupán a tanácsok és a polgári közigazgatási szervek (illetve a hadseregben a tanácsok és a tisztek) között, hanem a tanácsok és a szociáldemokrata párt között is folyt. Különösen fontos volt ebből az utóbbi szempontból az az ellentét, amely az ország két legfontosabb irányító szervezete, a Népmegbízottak Tanácsa és a berlini Volkzugsrat között feszült. Bár az utóbbi politikai összetétele — mint említettük — kedvező volt a jobboldali szociáldemokrácia számára, a berlini munkástömegek forradalmi hatása alatt mégis gyakran következetesebb, vagy legalábbis határozottabb álláspontot foglalt el a hatalmat érintő kérdésekben, mint a Népmegbízottak Tanácsa. A szociáldemokrata vezetők ezért arra törekedtek, hogy megszabaduljanak a Vollzugsrat ellenőrzése alól, s az összeütközésekből végül is ők kerültek ki győztesen.16 15

Vö.: Tormin: i. m. 62 és 94. Hilferding egyenesen időpocsékolásnak tartotta a tanácsrendszer vagy nemzetgyűlés alternatívájának a kongresszuson való megvitatását. Kolb: i. m. 199. 16

Erre vonatkozóan részletes képet rajzol Susanne Miller és Erich Matthias könyve a Népmegbízottak Tanácsáról, Eberhard Kolb is ismerteti a problémát — külön fejezetet szán neki —, de meggyőződésünk szerint túlértékeli a harc jelentőségét (Kolb : I. m. 114-137).