Századok – 1975
Tanulmányok - Benczédi László: Az 1670. évi tiszavidéki felkelés és társadalmi háttere 509/III–IV
534 BENCZÉDI LÁSZLÓ lentősége volt az erdélyi állam, illetve Apafi magatartásának. Ennek mindenekelőtt gyakorlati oka volt: a Zrínyi—Rákóczi-irányzat összeomlásának pillanatában a magyarországi ellenzékiek szinte kivétel nélkül a fejedelemségtől reméltek és sürgettek segítséget. De Erdély tekintélyét amellett egyszeriben megemelte az a körülmény is, hogy a fejedelemségnek semmi része nem volt a meghiúsult akcióban. A magyarországi mozgalom összeomlásából így az erdélyi politika folt nélkül, tisztán került ki, mintegy erkölcsi győztesként az irányzatok közötti hatalmi versengésben. Apafi udvarában érthető módon kezdettől fogva tartózkodással figyelték a Zrínyi—Rákóczi-párt szerveződését. Ez a tartózkodás aztán kifejezett bizalmatlansággá mélyült, amikor 1670 telén hírét vették Zrínyi portai akciójának. A leghatalmasabb erdélyi tanácsúr, Bánffy Dénes ezzel kapcsolatban már február elején kifejezte azt az aggodalmát, hogy a bán „a maga kosarába kívánja szedni azeperjét", s hogy ez a meghasonlás rossz előjel a jövőre nézve.108 E rossz előérzeteket később teljes mértékben igazolva látták, amikor portára küldött követük, Rozsnyai Dávid diák április elején Zrínyi állítólagos portai ajánlatának és Rákóczi erdélyi fejedelmi aspirációjának a hírével megérkezett. Az április derekán kitört magyarországi felkelést ezért a fejedelem környezetében már közömbösen, ha ugyan nem ellenségesen szemlélték. Apafit magát annyira idegesítette a szomszédban folyó felkelés, hogy még a magyarországi eseményekről beszámoló leveleket is vonakodott elolvasni, s mint egyik udvari embere írta, főként a vele egy valláson levő kálvinistákra haragudott, amiért előbb „felbíztatták, (majd) cserbenhagyták" őt. Nagy mérgében olyasmiket is mondott, hogy „megéri ő még azt, hogy . . . reá szorulnak, de ő is bizony úgy szolgál akkor, amint érdemlik".109 Tagadhatatlan, hogy az erdélyi vezetők ebből következőleg kezdetben némi elégtétellel szemlélték a magyarországi felkelők bukását, amelynek tanulságát Béldi Pál summázta a legtömörebben: „Ifjak erejével, vének tanácsa nélkül akarták dolgukat véghez vinni." „Ha mit azért főztek, aszerint egyék" — írta róluk május 10-én maga Apafi is.11 0 De mindjárt a tállyai gyűlés után elkezdődött a Canossa-járás: többen azok közül is, akik az elmúlt évben Zrínyi-Rákóczi kedvéért cserbenhagyták Erdélyt (pl. Bocskai István és Gyulafi László), most hosszú levelekben mentegették, magyarázták eljárásukat. Aztán megindult a kérések, könyörgések áradata is: „egy hazát két-három esztelen bolond ember cselekedetiért el ne hagyjon őnagysága, mert mindnyájan veszünk", „a nagy Istenért, ne űzzünk bosszút, a gonoszért is jóval fizessen kegyelmetek", „azt kell megnézni, mind Erdély országban, s mind Magyarországban magyarok laknak"111 stb. S a szomszédból özönlő jajpanaszok hatására — de persze előrelátó politikai megfontolásból is — Apafiban lassan csakugyan mérséklődött a haragos indulat, (május végén már Rákóczi levelére is kiengesztelődött, megbékélt hangon válaszolt),112 s fokról-fokra az együttérzés és a cselekvő szolidaritás kerekedett benne felül. Nemhiába írta Kende Gábor 1670. május 31-énTeleki Mihálynak: „az emberek eszükbe vették, hogy 108 Ld. 1670. febr. 9-i levelét Telekihez. TML. V. 89. 109 Ld. Székely László levelét Telekihez, 1670. ápr. 27. Uo. 174. 110 Uo. 228 illetve 212. 111 Gyulafi íevele, 1670. máj. 11. Uo. 215 — 216. — Bocskai levele, 1670. máj. 16. Uo. 231 — 235. — Az idézetek Kende Gábor 1670 májusi, Ispán Ferenc 1670. május 17-i és Bocskai István előbb idézett leveléből valók, uo. 189, 239 és 234. 11! Ld. Történelmi Tár, 1896, 569 — 670.
