Századok – 1975
Tanulmányok - Benczédi László: Az 1670. évi tiszavidéki felkelés és társadalmi háttere 509/III–IV
AZ 1670. ÉVI TISZAVIDÉKI FELKELÉS 531 cióban tehát a „kisebbség" könnyen „többség"-gé válhatott és megfordítva — ahogyan ezt részben a fenti események során is láttuk. Vagyis a kisebbségben levő irányzat akkor is külön útra léphetett és akcióba kezdhetett, ha a többség ellene foglalt állást, mert minden alapja megvolt rá, hogy bízzék a többség csatlakozásában, ha egyszer siker kíséri a vállalkozását. S ha a keletmagyarországi felkelők Zrínyi akciójának összeomlása után ennek ellenére sem léptek külön útra, hanem a fegyveres ellenállás helyett inkább a kapitulációt vagy a menekülést választották, ebben a meghátrálásban, véleményünk szerint, politikai elszigetelődésükön túl, mindenekelőtt belső meghasonlásuknak és a vezetés ezzel is összefüggő csődjének volt döntő szerepe. „Most csak hányják egymás szemére, ki volt a Zrínyi cimborája" — Vesselényi Pál május 1-i tállyai levelének ez a mondata9 4 a kulcsa annak a súlyos politikai és morális válságnak, amely az ellenzékiek táborát 1670 májusában belülről szétmarcangolta. Ez a kérdés és a belőle kivillanó vád a legközelebbről természetesen Rákóczi Ferencet érte, akinek a helyzetét még kényesebbé tette, hogy éppen ezekben a napokban terjedt el az a hír, miszerint Zrínyi a töröktől magának a magyar királyságot, a veje számára pedig az erdélyi fejedelemséget kérte. Az apósával együtt indított akció külpolitikai alapzatának összeomlása után ez az ifjú fejedelmet most olyan hírbe is keverte, hogy az egész vállalkozást csupán a maga „privátumáért" indította. A tállyai gyűlésre ő még Zrínyi bécsi üzenetének kézhezvétele után is abban a reményben ment el, hogy ott a megyei nemesség támogatását és németellenes harci készségét fogja tapasztalni. A megyei urak elfordulása, Székely András ellene irányuló támadása azután mélységes csalódással töltötte el: a „nagy kaland" ezzel véget ért a számára. Hazament hát Munkácsra Báthory Zsófiához, aki súlyos anyai korholásokkal fogadta — de utána minden bécsi összeköttetését megmozgatta, hogy fiát a felségsértés vádja alól tisztázza. Maga Rákóczi pedig — most már anyja hatására is — elrendelte Starhemberg azonnali szabadon bocsátását, feloldozta a neki tett eskü alól a harmincadosokat és a postákat,9 5 s Starhemberg egyik tisztje előtt már egy olyan kijelentést is megkockáztatott, hogy a mozgalom megindításával neki tulajdonképpen csak az volt a célja, hogy próba elé állítsa „őfelsége" híveit.96 Mihelyt pedig a maga fejedelmi aspirációiról szállongó mende-mondákról értesült, írt Apafinak, tudtára adván, hogy apósa vele kapcsolatos terveiről ő mit sem tudott, s biztosítva őt, hogy soha nem kívánta a trónját.97 Ugyanakkor (május közepén) két levelet is írt Szelepcsényinek, arra kérve az érseket, hogy enyhítse a császár ellene irányuló haragját, „mert — mint erről az érsek beszámolt Rottalnak 91 TML. V. 187. 95 A harmincadosok és posták feloldozására ld. Rákóczi Ferenc 1670. máj. 7-én Sárospatakról kiadott pátensét. Litt. Cam. Seep. 1204, 1670. máj. folio 22. 9e Ld. Chernel Pál 1670. máj. 4-i levelét Telekihez, TML. V. 196. 97 Levele kelt Sárospatakon 1670. máj. 13-án Történelmi Tár, 1896, 569. — Meg kívánjuk itt jegyezni, hogy történetírásunk mindeddig nem tudta egyértelműen tisztázni, vajon Zrínyi valóban elóterjesztette-e a portán a maga magyarországi királyságára és a veje erdélyi fejedelemségére vonatkozó kívánságát, vagy az erről szóló hír szárnyra bocsátása csupán a porta intrikája volt-e abból a célból, hogy Apafiékat összeugrassza Zrínyiékkel. Hasonlóan nyitva kell hagynunk egyelőre azt a kérdést is, hogy Rákóczinak magának mi volt mindebben a szerepe: pályázott-e Apafi helyére, vagy — mint maga magáról állította — „ártatlanul" keveredett bele a dologba. Történeti szempontból a kérdés mindenekelőtt a Habsburg-ellenes táboron belül feszülő személyi-hatalmi ellentétekre hívja fel a figyelmet.
