Századok – 1975
Tanulmányok - Benczédi László: Az 1670. évi tiszavidéki felkelés és társadalmi háttere 509/III–IV
510 BENCZÉDI LÁSZLÓ ország-világ előtt demonstrálja a nagyjelentőségű politikai fordulatot. Ennek értelmét másnap, április 11-én Abauj megye gönci gyűlésén — a jelenlevők egy részének tapsától kísérve — Nikházi István alispán világította meg, amikor emelt hangon jelentette be a nemesi gyülekezetnek: „Nagy fába vágtuk a fejszét, nagy dologhoz fogtunk, úgy kell emberkednünk, hogy a markunkba ne szakadjon: a német az ellenség!"2 Az abaúji alispán e szavai azután mintegy szállóigeként járták be vármegyéről-vármegyére, közgyűlésről-közgyűlésre egész Kelet-Magyarországot: mindenekelőtt a szomszédos Zemplént, Sárost, Tomát és Borsodot, azután távolabb Gömör, Szepes, továbbá Ûng, Bereg és Szatmár vármegyéket. Az interessátusok sok éves előkészítő munkájának most ért be a gyümölcse: a központi jeladásra, szinte egyik napról a másikra, felforrósodott a talaj a német katonaság és a bécsi kormány minden rendű és rangú híveinek a talpa alatt. A felkelés kitörése mindenekelőtt katonai szempontból állította váratlan és kényes helyzet elé a Habsburg-kormányzatot. Starhemberg elfogatásának a pillanatában viszonylag kevés német katonaság állomásozott Kelet-Magyarországon, ami volt, az is szét volt szórva a végvárakban, s ráadásul nem volt semmi reményük arra, hogy a közeli jövőben csapaterősítéseket kapjanak az udvari haditanácstól. A császári hadszervezet hazai elemei pedig — főleg a magyar végbeliek — sokkal elhanyagoltabb, fizetetlenebb, a szó szoros értelmében lerongyolódottabb állapotban voltak, semhogy komoly teherpróba esetén az udvar megbízhatott volna bennük. Kiderült ez már a felkelést megelőző hetekben is, 1670 február—márciusában, amikor Lipót és az udvari haditanács elrendelte a vármegyék által a török elleni önvédelem ürügyén fogadott hadak feloszlatását. Csáky Ferenc kassai főkapitány ugyanis hiába továbbította ezt az utasítást a végbeli magyar kapitányoknak, azok nem tudtak feladatukban eljárni, mert — mint egyikük a két katonaság egymáshoz való viszonyáról írta — „holló, varjú nem igen vájja ki egymás szemét: minthogy (egyaránt) fizetetlenek, effélében nem örömest vétnek egymásnak".3 Sőt, a vármegyei hadfogadás és zsoldfizetés nagy vonzerőt gyakorolt magára a végvári katonaságra is. így a diósgyőri kapitány is minden eredmény nélkül rendelte el, hogy „senki feje vesztése alatt meg ne merészelje a végháztól eltávozni és valakinek zászlója alá adni magát": katonái sorra szöktek át a vármegyei bandériumokba4 . A magyar végvári katonaság és egyéb katonarétegek kérdésével ezen a helyen nem kívánunk részletesen foglalkozni, csupán annyit állapítanánk meg, hogy általános helyzetük a Habsburg-ellenes mozgalom mindenkori potenciális szövetségesévé tette őket — feltéve, hogy az megfelelően gondoskodni tud a fizetésükről. De ehhez hozzá kell tennünk azt is, hogy 1670-ben, az áprilisi felkelés kitörésekor valójában többről is volt szó, mint a katonaság passzív rokonszenvéről. Az előző évek titkos szervezkedése, a fokozódó politikai izgatottság távolról sem hagyta érintetlenül a keleti országrészek végvári őrségeit. A kállói vár magyar katonasága például, amelyet Csáky Ferenc Báthory 2 Az elhatározó jelentőségű gönci gyűlés lefolyására a legmegbízhatóbb forrásnak Mokcsay András egri nagyprépostnak az egri káptalan előtt tett részletes vallomása tűnik. Egri Káptalan hiteleshelyi levéltára (a továbbiakban EK), Protocollum Extraseriale (a továbbiakban PE). AG. Nro. 234, 150. vallomás. 3 Farkas Fábián tokaji kapitány levele Csáky Ferencnek, 1670. márc. 8. OL. Csáky-lt. fasc. 265/c. 4 Suskovits János diósgyőri kapitány levele Csáky Ferencnek, 1670. márc. 5. uo.
