Századok – 1975

Történeti irodalom - Erényi Tibor: lásd Köves Rózsa - Farkas Dezső: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az agrárkérdés 1900 és 1914 között – Kende Jnos: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt nemzetiségi politikája 1903–1919 – Varga Lajos: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt ellenzéke és tevékenysége 1906–1911 (Ism. Pritz Pál) 427/II

TÖRTÉNETI IRODAT.OM 465 milyen pozitív megoldásra volt lehetőség ? Adott volt-e egyáltalán ilyen lehetőség ? Persze nem elméletileg, hanem a két [járt. helyzetét, politikáját, lehetőségeit figyelembe véve. Erre azonban — sajnos — az olvasó nem kap feleletet. Mint fentebb már érintettük, Varga Lajos ugyan foglalkozik a párton belül a tárgyalt időszakban kialakult jobboldali jellegű szakszervezeti ellenzékkel, de ezen ellenzék fellépését periférikusnak mondja. Mivel a szerző ezen a felfogáson van, ezért a könyv gerincét képező baloldali ellenzék tevékenységének tárgyalása közben általában csupán ellenzékről beszél. Csak néhány helyütt fordul elő a „baloldali ellenzék" megjelölés ós egyetlen egyszer beszél Varga Lajos az „ellenzék baloldali szárnyá"-ról (185. 1.). Annak világos tudatában is, mely szerint a korabeli munkásmozgalomban ismeretlen volt az ellenzék jobb- illetve baloldaliként való megjelölése (ez csak a forradalmak után vált megszokottá), úgy véljük, akkor járt volna el a szerző helyesen, ha a vizsgálódásának középpontjában álló ellenzéket mindenütt baloldali ellenzék elnevezéssel illette volna. Mert a Varga Lajos által alkalmazott szóhasználat óhatatlanul azt sugallja, hogy a korabeli MSzDP vezetésének egyetlen számbajöhető ellenzéke volt: a baloldal. Még akkor is így van ez, ha nem feledkezünk meg Varga Lajos egy sor részmegállapításáról és összegző értékeléséről, amely ezen ellenzék gyengeségéről, heterogenitásáról, szétszabdaltságáról szól. Az MSzDP szervezete ismeretesen szakszervezeti alapokra épült. A féllegálisan működő szabadszervezetek törekedtek a politikai funkció ellátására, de ezeknek tevékenysége nem csekély mértékben szakszervezeti jellegű volt: minthogy a szakszervezetek alapszabályszerűen nem voltak jogosultak sztrájkok szervezésére, az ellenállási pénztárakat a szabadszervezetek kezelték. így aztán a párt és a szakszervezet szorosan összefonódott. Az önálló területi pártszervezetek kiépítése 1908-ban vette kezdetét, de a tárgyalt korszakban nem sok eredményt hozott. Ezért a párt felépítése némi túlzással úgy festett, hogy a tisztán politikai szervezet — a néhány területi egységen kívül — csupán a párt vezetőséget jelentette. A magyarországi munkásmozgalom a század első évtizedében történt megizmosodása, országos politikai tényezővé válása, a szervezeti keretek kiépülése egy a szakszervezeti mozgalomban megélhetési forrást találó réteg kialakulását is eredményezte. A szakszervezeti tisztségviselők nem csekély hányadában az egzisztenciális érdekeken túlmenően vállalt tisztségük szűkebb értelmezéséből következően is ólt a törekvés a politikai jelleg halványítására, a szabadszervezet politikai funkciójának a háttérbe szorítására, szélsőséges formában a két szervezet szél választására. Ha tekintetbe vesszük, hogy a Tanácsköztársaság bukása után az MSzDP élére került garnitúra * tulajdonképpen ezen — már a Varga munkája általi időszakban tradeunionistn vonásokat mutató — szakszervezeti bürokráciából rekrutálódott, akkor talán e vázlatosan jelzett tények is figyelmeztetnek arra, hogy a párt jobboldali ellenzéke sokkal több volt, mint periférikus. Varga Lajos maga is idézi — és bíráló szóval nem illeti — Buchinger Manó helyzetértékelését: ,, . . .a szakmai szervezet volt a politikai mozgalom háziura, a politikai szervezet pedig nem volt más, mint megtűrt albérlő, vagy ágyrajáró. Természetes, hogy ilyen viszonyok között a munkásmozgalomban a szakszervezeti háziúr gyakorolta a hegemóniát . . ." (115. 1.). Azt, hogy a szakszervezetek semlegességét, a politikai mozgalomtól való elválasztását sürgető erőknek mekkora is volt a súlya, ezen apolitikus magatartásnak milyen volt a korabeli munkásmozgalmon belüli politikai jelentősége, azt természetesen csak a magyarországi szakszervezeti mozgalom történetének részleteiben is pontos, elemző feltárása fogja megmutatni. Arra azonban már a párt szervezeti felépítéséből kiindulva logikai úton is lehet következtetni — és ezt, mint volt már szó róla, a jelen munkában feltárt tényanyag is támogatja —, hogy a pártvezetőségtől jobboldalisága ellenére is nem csekély energiát igényelt a vezetése alatt álló mozgalom tömegpolitikai jellegét csorbítani igyekvő törekvések elleni küzdelem. A pártvezetőség választójogi politikáját ismertetve-bírálva Varga Lajos többek között így ír: ,, . . .az MSzDP vezetősége a demokratikus ellenzék élőn haladt, nagyszámú szervezett munkássággal rendelkezett, és számottevő ellenfélként jelentkezett a politikai küzdőtéren. Politikai tevékenységében mégis a kompromisszumot kereső magatartás került előtérbe" (22. 1.). Az idézet első fele félreérthető, illetve többféleképpen értelmezhető. Mert, ha a magyarországi demokratikus ellenzék egészére gondol itt a szerző, akkor hibás dolog azt írni, hogy a pártvezetőség ennek ólén haladt. Ha viszont ezen csupán azokat az erőket érti, amelyeknek a pártvezetősóg tényleg a vezetője volt, akkor a magyarországi demokratikus ellenzék táborát megengedhetetlenül leszűkíti. A fő kifogásunk azonban az, hogy a szerző helytelenül szembeállítja a párt számottevőségét a kompromisszumot kereső magatartással. Holott, úgy gondoljuk, éppen a „számottevő ellenfél" állapothoz illik leginkább a „kompromisszumot kereső magatartás". Mert a jelentéktelen