Századok – 1975

Történeti irodalom - Erényi Tibor: lásd Köves Rózsa - Farkas Dezső: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az agrárkérdés 1900 és 1914 között – Kende Jnos: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt nemzetiségi politikája 1903–1919 – Varga Lajos: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt ellenzéke és tevékenysége 1906–1911 (Ism. Pritz Pál) 427/II

432 TÖRTÉNETI IRODAT.OM 465 parasztot megnyerjen. Arra azonban, hogy magának a törvénynek a kiharcolása e tömegek nélkül nem fog menni, komolyan már nem gondolt" (158. 1.). Kételkednünk kell ebben. Talán elég itt Kunfi Zsigmond nem sokkal később megfogalmazott (és Farkas Dezső szerint a pártvezetőség egésze által osztott (vö. 280. 1.) meggyőződésére utalni, amely kétségbe vonta a korabeli Magyarország általános választójogra való érettségét. Márpedig ezen felfogás éppen abban gyökerezhetett, hogy átütő erő nem áll rendelkezésükre az általános választójog kivívására. Ebbe a gondolatszembe kapcsolódik azon észrevételünk is, hogy nem helyes Dániel Arnold felismeréseképpen jellemezni azt a felfogást, mely szerint „a kisszámú ipari munkásság egymagában nem képes az országos viszonyokat módosítani" (168. 1.). Mert ugyanezt a pártvezetőség is világosan látta. A döntő különbség sokkal inkább az, hogy ennek nyomán milyen szövetségi politikára gondoltak. Az előbbi lesújtó véleménnyel volt a magyarországi burzsoáziáról, míg az utóbbi — még ha esetleg hasonlóképp is vélekedett — a polgárságot és nem a parasztságot tartotta szövetségesnek. Az olvasó megtudja a könyvből, hogy a Világszabadság hasábjain 1909 legelején Ladányi Rezső indította el komoly visszhangot kiváltóan a szövetkezeti kérdés körüli vitát. Minthogy azonban korábban az effajta gondolatok nyomtalanul elenyésztek, indokolt lett volna e nyilvánvaló fordulat magyarázatát adni. A köztársaság jelszavának 1912 őszén történt felhangzásával összefüggésben Farkas Dezső ismerteti ós értékeli Kunfi Zsigmondnak a köztársasági mozgalommal kapcsolatos eszmefuttatását. Farkas Dezső úgy véli, hogy Kunfi „nem látott lényeges különbséget az alkotmányos monarchia és a köztársaság között, s emiatt céltalannak ítéli az érte folytatott harcot . . ." (279. 1.). A Kunfitól idézett szöveg ellenben ezt nem támasztja alá. Az kétségtelen ugyan, hogy Kunfi miközben — véleményünk szerint igen tanulságosan — a köztársasági jelszó felbukkanásának okait keresi, csökkenti az alkotmányos királyság és köztársaság közötti tényleges különbségeket. De Kunfi arról ír, hogy a köztársaság jelszava „nem olyan, amelyért érdemes volna egymagában, szociális változások lehetősége nélkül, nagy küzdelmet indítani". Ezért Farkas Dezső következtetését nem tartjuk kellően megalapozottnak. És, ha ez így igaz, akkor ugyancsak elhamarkodott dolog (egy, a korona konzervatív és antidemokratikus voltáról szóló Kunfi idézet kapcsán) ellentmondásosnak minősíteni Kunfi fejtegetéseit (279 — 280. 1.). Kende János az 1903—1904. óvi nemzetiségi megmozdulások kapcsán helyesen állapítja meg: „az uralkodó osztályok mindenre (kiemelés — P. P.) el vannak szánva, hogy megakadályozzák az MSzDP munkáját a nemzetiségek között" (32. 1.). Az MSzDP helyzetét-lehetőségeit azonban — véleményünk szerint — nem sikerül pontosan meghatároznia, amikor arról ír, hogy „a szociáldemokrácia pozícióit csak akkor lehetett volna megőrizni, ha a párt városon és falun egyaránt teljes erejét mozgosítja a hatósági terror ellen" (uo.). Először is világosan kell látnunk, hogy ez csupán elméleti megállapítás, mert az MSzDP eszmei arculatát, politikáját nézve nem kínál reális alternatívát. De még ha a párt — és ez ellenvetésünk lényege — képes lett volna minden erejét mozgósítania, akkor is alul kellett volna maradnia a mindenre elszánt és összehasonlíthatatlanul jobb pozíciókban levő erőszakszervezettel szemben. Kende János is tesz — megítélésünk szerint — ezen felfogás irányában lépést, amikor fenti kategórikus megállapításához hozzáfűzi: „Ez azonban esetleg azzal a kockázattal járt volna, hogy a magyar munkásmozgalom által élvezett sovány legalitás még jobban csökken" (32 — 33. 1.). Ellenben ez nem illeszkedik szervesen korábbi kijelentéséhez. A nemzetiségi kérdésben az MSzDP — miközben határozottan elítélte a nemzetiségekkel szembeni terrort, az erőszakos asszimilációt — nem ment tovább a saját iskola, bíróság, kultúra iránti jog elismerésénél. Kende János ebből olyan következtetésre jut, hogy az MSzDP álláspontja nem megy tovább az 1868-as törvényen (29., 50., 51. 1.). Lényegét tekintve feltétlenül helyes a szerző értékelése, ám az 1868-as törvénnyel való ilyen direkt összevetést túlzottan elmarasztalónak véljük. Abból a meggondolásból, mely szerint az 1868-as törvény számos pontján visszalépést jelentett a valóban liberális elképzelésekhez képest is. Tehát amennyiben az MSzDP nemzetiségi politikája letérést is jelentett a proletárszocializmus platformjáról, az még egyáltalán nem jelenti azt — és Kende munkája sem bizonyítja —, hogy az út innét a polgári demokratikus megoldás mostohább változatának igenléséhez vezetett volna. Az értekezés többek között kimutatja, hogy a soknemzetiségű magyar párt elmaradt az ugyancsak soknemzetiségű osztrák párttól, amikor a nemzetiségeknek tulajdonképpen csak az önálló agitáció jogát adta meg (60. 1.). Másfelől azonban ugyancsak e munka megállapítja, hogy a haladottabb osztrák párt 1897-es kongresszusa megszüntette a párt egységét „és kaput nyitott a nacionalizmusnak a munkásmozgalmon belül" (64.1.). Mind a két megoldás tehát zsákutcába torkollott. Felvetődik ezért a kérdés, hogy vajon