Századok – 1975

Történeti irodalom - Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon (Ism. Bartha Antal) 416/II

418 TÖRTÉNETI IRODAT.OM 465 A honfoglalás kori, a közvetlen az előtti magyar eke, szántási eljárás bolgár török és keleti szláv együttes hatás bélyegét viseli magán. Az orosz és ukrán hatás említése a műben szóvétés, mert abban a korban kijevi orosz vagy a keleti szlávok déli csoportjaival kialakult kapcsolatokról beszélhetünk, de az orosz és ukrán népnevek alkalmazása anakronizmus. Úgy vélekedem, hogy a szőlő és gyümölcs, továbbá a gabonafélék termesztésével kapcsolatos török jövevényszavak átvételének déli, illetve északi színhelye esetében elfoglalt határozott álláspont helyett a tartózkodás inkább helyén való lett volna. Megoldatlan nyelvtörténeti problémák körültekintőbb, mérlegelőbb felfogásra indítanak. A harmadik csoportba kerültek azok a kisebb jelentőségű és kisebb területen ismert népi eke szakszavak, amelyek a Kárpátmedencében talált szlávoktól kerültek a magyarba. E tájjellegű szókincs lényeges figyelmeztetése az, hogy a helyi szlávok nyelvileg és műveltségileg különböztek egymástól. A negyedik csoportban található a magyar nyelv belső törzsanyagából keletkezett szókincs. Érzésem szerint ez a szócsoport feszült figyelmet érdemel. A szerző helyesen járt el, amikor a csoport esetében az adatszolgáltatás határát nem lépte át. Ezen a ponton színre lép a nyelvtudományhoz intézett felkérés e szókincs kialakulásának és nyelvtörténeti helyének kijelölése tárgyában. Érdeklődéssel, leplezetlen, de bocsánatos türelmetlenséggel várjuk, sikerül-e nyelvészeink érdeklődését felkelteni. Szépek, csak szűkre sikerültek az ember és az eke, valamint az eke és a szántás folklórját tárgyaló részek. A mélyre hatoló elemzések és következtetések helyett is leíró adatszolgáltatást kap az olvasó. Ennek magyarázata tudománytörténeti mulasztásban rejlik: sajnálatos, hogy a civilizálódás alapjait megvető szántó-vető műveltség kutatása évtizedekig nem tudta elfoglalni méltó helyét a magyar néprajzban. Sok tévhit, szükségtelen romantika forrásává vált a magyar ekés földművelés vizsgálatának háttérbe szorulása. A szerző figyelmeztet, hogy a mulasztás pótlása komoly feladatot hárít néprajz-tudományunkra. Hogy végső soron az eke, a szántás az anyagi és szellemi műveltség egységében áll előttünk, azt annak köszönhetjük, hogy a szerző az ekés művelés szellemi vetületét nem függelékként kezelte; ahol módja nyílt a folklórt, népi hiedelmeket — ós nemcsak a magyart — bevonta tárgyalásába. Ezzel követésre méltó példát mutatott. Az első szócsoporthoz és vele elvi-elméleti összefüggésben álló kérdésekhez kívánok néhány kiegészítést és pontosítást eszközölni. A kézirat 1970 közepén zárult. A termelő gazdálkodás és elterjedése történetének vizsgálatában elért, a műben említetteknél újabb eredmények összegezését tudományos közvéleményünk szívesen fogadta volna. A természetiből a termelő gazdálkodásra az áttérés legkorábban ott következhetett be, ahol a gabona és fontos házi állataink ősei vadon tenyésztek. A jelek szerint az átmenet előkészítésében vezető szerepet a gyűjtögetés vitte. A termelő gazdálkodás az ősi fészkekből terjedt szét, Kelet-Európa és a Kárpátmedence esetében külső hatásra jött létre. A kérdésnek elvi jelentősége van, mert nem egyes népek eredendően nagyobb értelmi és fejlődőképessége, hanem ez ökológiai adottságok határozták meg a növénytermesztés és állattenyésztés indulását. Érdemes lett volna megemlékezni gabona-növényeink ós házi állataink vad elődeinek háziasítását előmozdító genetikai ós biológiai adottságokról. Ezeket jelenleg pontosabban ismerjük, mint az ember, a legfontosabb tényező domesztikációs tevékenységének történetét. Ezzel összefüggésben köszönettel fogadtuk volna annak a vitának a bemutatását, amely a gabona-félék illetve az állatok domesztikálása sorrendiségének kérdésében folyik. A vita lezáratlan, úgy tűnik azonban, hogy a két esetben a háziasítás fokozatai nagyjából párhuzamosan haladtak. Az világos, hogy Elő- és Kisázsiában fekvő központokból szétvándorló népesség hatására Kelet-Európában és a Kárpátmedencében a termelő gazdálkodás két ágazata, a földművelés és az állattenyésztés együttesen terjedt. Kelet-Európa területein a bevándorló termelő és a helyi természeti gazdálkodás találkozásából sokféle műveltségi változat jött létre. A szarvasmarha, továbbá a ló háziasítása esetében az ázsiai steppe, a Kaspi déli ós délkeleti partvidékével együtt Kelet-Európa elsőrendű szerephez jutott. A Dnyeper középső vidékén a ló háziasítása az i. e. 4. évezred elejétől adatolt. A magyar őstörténet távoli művelődéstörténeti előzményének megítélésében rendkívüli jelentőségű az, hogy az i. e. 2. évezred első felében a termelő gazdálkodás terjedése elérte a Volga—Káma vidékét és ott meg is honosodott. A meghonosításban Kelet-Európa térségein északra tartó műveltségekr ől van szó, bár a közép-ázsiai és nyugatszibériai kapcsolatok sem lényegtelenek. A földművelés-állattenyésztés közösen terjedt el a Volga-Káma vidékén élő finnugorok körében, akik kereskedtek a délről érkezett bevándorlókkal. E nagyhorderejű fordulat elemzést érdemelt volna. Véletlen tollhibának tartom ananyinói műveltség bronzkorba sorolását, azzal a megjegyzéssel együtt, hogy a kutatás csak újabban tekinti kora vaskorinak. Az ananyinói műveltségről (i. е. IX —IV. sz.) régtől tudott vaskorba tartozása. Nem tudom, mi indíthatta a szerzőt arra a megállapí-