Századok – 1975

Történeti irodalom - Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon (Ism. Bartha Antal) 416/II

TÖRTÉNETI IRODAT.OM 465 tásra, hogy e műveltség „döntően ugor jellegű volt" (262. 1.), bár megjegyzi, „valószínű más népek is résztvettek benne" (uo.). A nyelvtörténet és a nópalakulás történetének szakaszolása szempontjából a műveltség valóban az ugor korszak utolsó szakaszára esik. Ilyen fogalmi értelemben a szerzőérvelés kifogástalan lenne. Egészében, vagy döntő részben ugor régészeti műveltséget azonban biztosan kimutatni nem sikerült. A volga-kámai régészeti műveltségek esetében már az is nagy vívmány, ha a fogalom tág értelmében, mégis megalapozottan, finnugor műveltségekről beszélhetünk. Részletes etnikai bontásuk lehetőségeire, etnikai fogalmak és régészeti műveltségek, csoportok tudományosan kifogástalan összekapcsolására még nem nyílott lehetőség, és a közeli kilátások sem túlságosan biztatók. Gondolom, a szoros etnikus jelzőknek régészeti műveltség nevek elé állításáról nehézség nélkül lemondhatunk, a tudósokat ezek a jelzők amúgy sem kötelezik, a nehézségeket nem ismerő közvélemény hiszékenységével pedig számolni kell. A mondottak vonatkoznak a Közép-Volga két partjára kiterjedő imenykovoi műveltség esetére is, melyet a szerző László Gyulára hivatkozva a magyarokkal hoz vonatkozásba. Az ananyinói korban a gabonafélék termesztése a Káma felső vidékén, a jelenleg is érvényes északi határig elterjedt. Gabonapörkölő edények, őrlőkövek és bronz sarlók az i. e. 2. évezred közepe tájától, vas sarlók az ananyinói kor elejétől ismertek. Ellenben a talaj megművelésének eszközeit nem ismerjük, ez megfoszt bennünket a kapás földművelés fogalmának használatától. Laza feltevésként kezdetleges égetéses gazdálkodásra, esetleg talajlazító dorongok — északi tájak sokáig élő szerszámának — meglétére gondolhatunk. Az ananyinói lelőhelyekről ismert vaskos csont és bronz csúcsok talán e feltevés javára szólnak. Balassa Iván a kapás művelésen kezdetleges eljárásra gondol — tehát ily értelemben helyesen foglal állást. Csupán a pontosítást biztosító adatok hiánya érződik érvelésében. Az viszont már merőben más kérdés, hogy milyen volt a termelő gazdálkodás aránya az ugor és a későbbi ugor magyar korban. Az ananyinói műveltség egészét tekintve a házi állatok aránya (ló, szarvasmarha, juh, kecske és sertés együttesen) 50 — 62 % volt. A vadászott állatok arányán belül 70—80 %-ot a táplálkozásra alkalmatlan prémes állatok tettek ki. A termelő gazdálkodás „szerény terjedelme" (253. 1.) tekintetében tehát mérlegelőbb állásfoglalás lett volna indokolt. A pjanobori műveltség (i. e. III.—i. sz. III. sz.) idején a termesztett gabonaféleségek és fajták gyarapodtak. Megjelentek az erdőirtásra alkalmas fejszék és a 'kustan' nevű, kapaszerű szerszámok. A volga-kámai finnugor népek néprajza azt tanúsítja, hogy a 'kustan'-t nem talajművelésre, hanem irtáskor gyökerek átvágására használták. Az i. sz. III—IV. sz. folyamán a Volga-könyök és a Vjatka folyó közötti területen elterjedtek az ekevasak (túró ekék) ós velük a rövid kaszák. Megjelenésük körülményei tisztázatlanok, egyelőre meg kell elégednünk létezésük puszta tényével. Szó sem eshetik arról, hogy a nagyjelentőségű ekevas leletek és lelőhelyek bármelyikét is az ugor magyarokkal hozzuk vonatkozásba. A fejlemény művelődéstörténeti hordereje így is nagy. Etnikai értelemben tág, ámde művelődéstörténeti szemszögből abszolút megbízható adatok határolják körül a magyar őstörténet finnugor, ugor és ugor magyar kori mezőgazdasági vonatkozásait. Ezért Balassa Iván következtetése, hogy a talajművelésnek, szántásnak és eszközének a török kapcsolatoknál — hozzáteszem — sokkal régibb és hosszú fejlődéstörténete van, szilárd alapokra épül. A nem lényegi bizonytalankodások ellenére, a bemutatott adatokkal összhangban álló eredményre jutott. A további igényes és nehéz feladat abban áll, hogy valamennyi érdekelt szakágazat közös erőfeszítésével szűkebbre vonjuk a határokat őstörténetünk elvi jelentőségű fejleménye körül, közelebb kerüljünk szánt, szántóvas fogalmunk jelentés- és fejlődéstörténetéhez, mezőgazdasági műveltségünk eredetének meghatározásában pontos eredményre'jussunk. Az máris megtörtént, hogy a magyar őstörténetben a török műveltségi szupremáciát valló nézet ezúttal már nem elvi-eszmei érvekkel, hanem tárgyi adatok erejével kapott cáfolatot. Ebből nem a török kapcsolatok jelentéktelensége, csupán az azokat túlhajtó ideológikus jellegű állásfoglalások tarthatatlansága következik. Méltányolom Balassa Ivánnak velem szemben gyakorolt bírálatát a szaltovomajáki ekék típusával összefüggésben (260.1.). Megbírált csoportosításom valóban formális, mert szem elől téveszti a funkcionálisan különböző szimmetrikus és aszimmetrikus ekevasakat. Két dolog szolgál mentségül: az ekék és csoroszlyák helyszíni tanulmányozására kevés idő állt rendelkezésemre, nem tudtam a részletezésre koncentrálni. Csak a lényeget láttam, a steppén az ősmagyarok ott tartózkodása idején ekés földművelés folyt, megdönthetetlen bizonyítékait kezemben tartottam, nyelvünk török eredetű földművelő szókincse, ha még tág határok között is, tárgyi megerősítést nyert. Fontos részletek helyreigazítását most Balassa Iván elvégezte. Helyenként bíráló pontosításaim szükségtelenek lennének, ha a szerző a domesztikálás egyetemes történetének összegezésében, a kérdésnek szentelt nemzetközi konferen-