Századok – 1975

Történeti irodalom - Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon (Ism. Bartha Antal) 416/II

TÖRTÉNETI IRODAT.OM 465 gyűjteménye és elemzése, bár a szerző figyelmeztet, hogy a gyűjtést és következtetéseit nem szabad lezártnak tekintetni. A magyar nyelvterületen általánosnak tekinthető szakkifejezések táblázata mellett, vele azonos elvek szerint rendezett tájegységi szókészletek táblázatait is megtaláljuk. A táblázatok négy csoportba osztva mutatják be a magyar szókincset: a honfoglalás előtt feltehetőleg meglevő szavak, honfoglalás előtti szláv jövevény szavak, honfoglalás utáni szláv jövevényszavak, önálló magyar fejlődés. Az utóbbin a magyar nyelv törzsanyagából keletkezett eke szakkifejezéseket ért a szerző, melyek történeti helyét még nem lehet kijelölni. Osztva a szerző aggályait beosztásának támadható oldalai vonatkozásában, úgy gondolom, termékeny munkahipotézisként foghatjuk fel rendszerezését, amely finomításra szorul. Az első csoportban finnugor, ugorkori, a magyar nyelv alaprétegéhez tartozó és az ismeretlen, valamint a török eredetű szókészletet találjuk. Sajnálatos az eke szó kiemelésének hiánya annál is inkább, mert szóösszetételben kivetítve szerepel. Szánt szavunk nem tartozik az eke szókincséhez, távolléte mégsem vált ki megértést. Egyfelől azért nem, mert fontos ekerósz összetett nevében szerepel, másfelől azért, mert Balassalván rámutat, hogy a szántóvas szót az eke szónál, de még az azonos jelentésű laposvas, ekevas szavaknál is régibbnek tartja. Bár jelzi, hogy 'szánt' szavunk finnugor és ugor egyeztetése problematikus. Úgy vélem azonban, a „finnugor vagy ugor egyeztetése nem fogadható el" (176. 1.) helyében tartózkodóbb állásfoglalás kívánkozik. Mert végül, a kérdés további vizsgálatát maga a szerző is szorgalmazza. Az 'eke' szóból képzett 'szánt' jelentésű igét nem vettük át a törökből, pedig az ige széltében megvolt és megvan a török nyelvekben. Balassa Iván egy általánosnak vehető jelenségre figyelmeztet. Új eketípus átvételekor a szerszám neve megváltozhat, de a művelet, a szántás régi neve megmarad és őrzi a korábbi szerszám nevét. Vagyis, a magyar őstörténet esetében ez az elmélet oldaláról erősíti meg azt a következtetést, hogy a török 'eke' átvételénél régibb története van földművelésünknek és fontos eszközének. A szál, amit Balassa Iván megragadott, művelődóstörténeti szempontból elvi horderejű állásfoglaláshoz vezetett. — E kérdésre még visszatérek. Fejtegetésében viszont a szláv 'szoha' és a török 'szaban' szavak felbukkanása bökkenőt okoz. Erre maga is felfigyel, de nem hárítja el. Nem tisztázott, viszont nem elképzelhetetlen, hogy a szoha-fóle boronaeke (a szerző karcoló ekének nevezi) valamilyen kezdetleges típusának lehet köze a magyar földművelés török és keleti szláv kapcsolatánál régibb történetéhez. Az eke típus szláv hangalakú neve nem bizonyíték arra nézve, hogy csak keleti szláv környezetben fordulhat elő a szerszám. A 'szoha' szó azonban aligha hozható vonatkozásba a magyar 'szánt', 'számt' ige 'szám' tövével. A szaban (ágyeke) fejlett szerszám, a X. század második felénél korábbi előfordulására nincs adat, ez is a Volgai Bolgárországból származik. Ellenben a 'szaban'szó, az 'eke' szóval szemben, a török nyelveknek sokkal szélesebb körében elterjedt. E jelenség értelmezése további vizsgálatot kér, ami a nyelvészet hatáskörébe vág. A szaban ágyekét a magyarok egyetlen török néptől sem vehették még át, ahogyan azt a szerző is megállapítja. A szaban keletkezését a szerző indokolatlanul a IX — X. századokra — túl tág időhatárok közé — helyezi; mint jeleztem, a X. század második felénél korábbi előfordulása ismeretlen. A 'szaban' török szó széles előfordulása sem biztató a magyar 'szánt' fogalom eredete szempontjából. Egyébként a török 'szaban' és 'eke' szavak esetében az iranisták állásfoglalása is szükséges, mert a török népek földművelésének szogd előzményeire adatok vannak. Erre érdemes lett volna az olvasót figyelmeztetni. A honfoglalás előtti magyar nyelv csuvasos török kapcsolatai dominálnak, e vonatkozásban mégis érdemes lett volna idézni Bárczi Géza mértéktartásra felhívó fejtegetéseit. Az bizonyos, hogy a magyarok a fejlett talpas ekét vették át a bolgár törököktől. Ha viszont a lengőgerendelyes talpas török ekénél fejlettebb eketaligát a rövidebb gerendellyel, a magyarok a keleti szlávok közelében vették át, akkor az irodalomban, ide értve a szovjet irodalom egy részét is, elterjedt felfogás, hogy a török eke a szlávnál fejlettebb volt, módosulásra szorul. A Balassa Iván által a második csoportba osztott, keleti szlávoktól átvett szavak, szókincs egybevetését a keleti szlávok déli típusú korai ekéivel meggyőzően végezte el, eredményei lényegével vitába szállni nem sok értelme volna. Érzésem szerint a keleti szlávok körében használt VIII—IX. századi eke-típusokat két nagy területi csoportra oszthatjuk: az északi erdős és valunás talajon alkalmazták a szohát, délen a rálót és a belőle kifejlődött taligás, rövid gerendelyes plugot. Hipotétikus csoportosításomat megerősítve látom a Petrozavodszki Muzeum páratlan értékű történeti-tipológiai szoha sorozatában. Ennek fejlett, nagyméretű, többfogatú kései példányai tanúsítják, hogy a szoha típus sem rekedt meg fejlődésében, északon a szoha technika és szántási eljárása pótolhatatlan volt. — őszintén sajnálom, hogy megkésve hívhatom fel a szerző figyelmét a petrozavodszki sorozatra.