Századok – 1975
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-kereskedelem erdélyi útvonala I. Lajos és Zsigmond korában 3/I
A LEVANTE-KERESKEDELEM ERDÉI.YI ÚTVONALA 11 mond is megújította, s 1393-ban, az erdélyi káptalan átírta.35 Amikor pedig a budai polgárok nem nyugodtak bele jogaik e korlátozásába, és perbe szállottak a szebeniekkel „in facto peragrationis seu transitus mercatorum . . . partium Transilvanarum cum mercimoniis quibusvis versus Viennam fiendi", az uralkodó 1397-ben olyan halasztó jellegű, mégis érdemi döntést hozott, amely szerint a pert „más égető teendői miatt" elnapolja; ám az erdélyrészi kereskedők addig is („medio tempore") szabadon és békén folytathatják üzleti utazásaikat „non obstante contradictione . . . civium de Buda".36 Ilyen veszélyes mellékzöngék tapadtak hát ekkoriban a privilégium Budára utaló megfogalmazásához; ezért nem elégedtek meg a kassaiak az első oklevéllel, s kívántak-kaptak olyan másodikat, amely már nem a budaiakra való hivatkozással, hanem közvetlen és részletező formában szövegezte meg árumegállítási jogosítványaikat, sőt félreérthetetlenül kifejezte, hogy ez az erdélyrészi kereskedőkre is vonatkozik. De a szebeniek, úgy látszik, a következő években sem adták fel észak felé, Kassán túl menő szándékaikat. Érdekesen tükröződik ez egyes 1402. évi forrásokban, — méghozzá olyan rendelkezések kapcsán, amelyek pedig eredetileg sem Kassát, sem a szász városokat nem érintették. A Lajos királytól szorgalmazott „via Jadrensis"-törekvések elenyészését bemutatva, utaltunk már37 azokra a kiváltságlevelekre, amelyeket Zsigmond 1402-ben Sopronnak, Pozsonynak, Lőcsének, Bártfának adott. Ezek az oklevelek — fűzhetjük most hozzá —, amelyek mind egy napon, 1402. január 22-én kerültek kibocsátásra, nemcsak a dalmáciai útvonal elejtésének jeleként érdemelnek figyelmet, hanem azért is — sőt főleg azért —, mert bennük az uralkodó a felsorolt városokat ugyancsak árumegállító joggal ruházta fel, mind kivitel, mind behozatal tekintetében.3 8 Nyugati, sőt egész külkereskedelmünkben „korszakalkotónak" minősítette Pleidell Ambrus ezeket az intézkedéseket, mint amelyek folytán — úgymond — a „transitó-forgalom, mely eddig Budán bonyolódott le, kitolódott a határszélre", „Budának külkereskedelmi jelentősége megszűnt", sőt, végső következésképpen az „önálló magyar külkereskedelem [is] megszűnt".3 9 Ezt az értékelését azonban fölöttébb kétessé teszi az a körülmény, hogy Zsigmond Budensem transportare vei deducere nequeant, sed in ipsa eivitate Budensi vendere vei commutare aut ibidem reponere teneantur, non obstante . . ." 36 Zimmermann — Werner—Müller, Urkundenbuch, III, 4, 64; Mályusz, Zsigmondkori oklevéltár, I, 212, 316. 36 Fejér, Codex diplomaticus, X, 2, 433—434; Zimmermann—Werner— Müller, Urkundenbuch, III, 184 — 185. 37 Történelmi Szemle, 1972, 3 — 4. sz., 376. 38 Fejér, Codex diplomaticus, X, 4, Budae, 1841, 108—116, 121 — 124; Iványi В., Bártfa szabad királyi város levéltára, I, Bp., 1910, 8; HáziJ., Sopron szabad királyi város története, I, 1, Sopron, 1921, 267 — 269; Mályusz E., Zsigmondkori oklevéltár, II, 1, Bp., 1956, 167 —170. — Egyébként ezekben az oklevelekben is szerepelt a Buda árumegállítási jogát korlátozó kitétel. 39 Pleidell A., A nyugatra irányuló magyar külkereskedelem a középkorban, Bp., 1926, 71—72, 76. — A szerző Nagyszombatot is az 1402-ben árumegállítási joggal adományozott városok közé sorolta. A nagyszombatiakról, valamint a lőcsei oklevélben még a trencséniekről is, az előző jegyzetben idézett források csak abban az értelemben szóltak, hogy ők mentesültek a soproni, pozsonyi és lőcsei árumegállítási jog hatálya alól. Mályusz Elemér professzor azonban lektori véleményében — amelyért e helyütt is köszönetet mondok — szíves volt közölni: föllelte Nagyszombat és Trencsén (ugyancsak 1402. január 22-én nyert) privilégiumát is; az előbbié valóban kiterjedt az árumegállító jogra, az utóbbié nem.
