Századok – 1975

Történeti irodalom - Sárközy Zoltán: Az erdélyi szászok 1848–1850-ben (Ism. Miskolczy Ambrus) 1115/V–VI

TÖRTÉNETI IBODJLLOM 1115 SÁRKÖZI ZOLTÁN: AZ ERDÉLYI SZÁSZOK 1848-I849-BEN (Budapest, Akadémiai Kiadó. 1975. 99 1.) A szakirodalom eddigi eredményeit sajtó- és levéltári kutatásaival kiegészítve mutatja be Sárközi első ízben a magyar történetírásban az erdélyi szászok 1848 — 1849-es történetének fontosnak tartott mozzanatait. A szerző a valós történeti problémákra érzékeny történész feladatának tudatában keresi a kortársak igazát és felelősségét. Az irányzatok és egyének értékelésében mércéje az, hogy azok milyen szerepet játszottak a forradalom és ellenforradalom küzdelmében. Felhívja a figyelmet a magyar kormány nemzetiségi politikájának fogyatékosságaira és korlátaira, az egyedi szélsőséges megnyilvánulásokat pedig elkülöníti ennek a politikának tartósan jellemző irányvonalától. Arra az eredményre jut, hogy a szászokat a horvátokhoz hasonlóan nem érték olyan sérelmek, mint a magyarországi szerbeket, szlovákokat és románokat, hiszen mind a kormány, mind az unióbizottság és később a magyar kormánybiztosok is elismerték a szász autonómia sok elemét. Könyve hiányt pótol a magyar szakirodalomban azzal is, hogy felhívja a figyelmet a szász nemzeti mozgalom unióbarát progresszív szárnyára. Ennek hangadói az iparilag fejlettebb, gazdaságilag viszonylag prosperáló városok (Brassó, Segesvár) polgárságának képviselői voltak. Nemzetük fejlődósét biztosítva látták a magyar progresszió által teremtett liberális államrendszer keretei között, bízva a német nemzeti egység megvalósulásában is a Habsburg-birodalom ellenében. Konkrét példákkal érzékeltetve, hogy akkor ,,az erdélyi szász unionisták többségűkben liberálisok vagy reformerek, míg az antiunionisták ugyanilyen arányban konzervatívok és aulikusok voltak", módszertanilag is példamutatóan hangsúlyozza Sárközi, hogy mindkét irányzat képviselőinek a társadalmi haladáshoz való viszonyát egyénileg is kell vizsgálni. Eddigi kutatásai eredményeihez híven vázolja fel Stephan Ludwigh Roth tragédiába torkolló pályájának mozzanatait: Roth már a francia forradalom hírére felajánlotta az udvarnak a fegyveres felkelés megszervezését a Habsburg-ház védelmében, majd egy rövid időszak után, amikor az uniót is, részben annak progresszív tartalma miatt, hajlandó lett volna elfogadni, az ellenforradalom oldalára állt 1848 őszén. De mint a szerző hangsúlyozza, Rothnak ,,a románok nemzeti egyenjogúságát támogató politikája és 1849 januárjában a német, magyar és román nyelv párhuzamos használata ügyében tett intézkedéseit • • • • ] korunkig előremutató cselekedetek voltak". Az unió körüli küzdelmek bonyolult problematikájába is mélyebb betekintést tett volna lehetővé azonban Rothnak a Siebenbürger Wochenblatt 1848. május 15-i számában megjelent cikkének elemzése. Ebben ugyanis ő a nemzeti egyenjogúság követelményének általánosságban való hangoztatásán túlmenően konkrétan kifejti, hogy a románt negyedik törvényes nemzetként kell elismerni és az alkotmányos összbirodalmon belüli autonóm Erdély országgyűlésén a négy törvényes nemzet (magyar, székely, szász és román) egy-egy szavazatot kapna, továbbá az udvar regalietákat küldene a „demokrácia ellen". így még inkább pontosítani lehet a szerzőnek azt a megállapítását is, hogy „a rendelkezésre álló programok zöme azt látszik bizonyítani, hogy a kortársak a románok negyedik nemzetként való elismerését polgári és nem rendi értelemben gondolták, mégha ez nem is volt mindig következetes." Másrészt Rothnak ez az állásfoglalása abból is sejtet egyet s mást, hogy a nagyszebeni szászok és nem egy jel szerint a konzervatív nemesek várakozásával szemben miért óvakodott a balázsfalvi román nemzeti gyűlés a negyedik nemzet követelésének a megfogalmazásától. Az országos politika fordulatainak bemutatása mellett Sárközi felidézi a román és magyar együttműködésnek nem egy kisebb helyi jelentőségű, de emlékezetre méltó mozzanatát; miként ünnepelték például Szászrégen melletti falvakban és Szászvároson magyarok ós románok az uniót, nem adva fel nemzeti követeléseiket sem. A szerző nemcsak a szász nemzeti mozgalom jelentősebb alakjainak állít emléket, hanem gondos részletkutatások eredményeképpen sok szász honvédtisztet is felsorol, ismételten cáfolva azt a közhiedelmet, miszerint a szászok csak az ellenforradalom oldalán harcoltak volna. Kitekintésszerűen utal arra, hogy a neoabszulutizmus mennyire rácáfolt a szászok reményeire. Ezzel Kossuth 185l-es alkotmánytervezetének a szászokra vonatkozó részeit is szembe állítja. S mindaz, amit Kossuth és a magyar kormány szászokkal szembeni politikájából bemutat, tanúság arra, hogy a magyar progressziónak volt mire építenie, amikor az emigrációban a nemzetiségi megbékélés útján újabb lépéseket tett. 23 Századok 1975/5-6.