Századok – 1975

Beszámoló - Kerekes Lajos doktori értekezésének vitája (Pál Lajos) 1104/V–VI

1114 TÖRTÉNETI IRODALOM széttagolódás és anarchia közvetlen veszélyeitől, s a XII. században a partikularizmus erői más megoldást, az országnak trónkövetelő, ellenkirály állításával történő megosztását választották. A XII. század elején Kristó lezárja vizsgálatait, s — e helyütt — nem tekinti feladatának az erdélyi vajdaság, a horvát, dalmát bánságok és a későbbi hercegségek történetének a bemutatását sem. Kristó munkáját a marxista látásmód jellemzi, amelyhez széles forrásismeret és nyelvtudás járul. Külön érdeme, hogy — a francia, a német és az orosz mellett — a cseh, a szlovák és a lengyel kutatások eredményeit is az illető országok anyanyelvén megjelent modern összefoglalásokból veszi át. (Ugyanakkor a nemzetközi párhuzamokat tárgyaló fejezet munkája arányait tekintve túl terjedelmesnek, elméretezettnek tűnik.) Igen tanulságosak könyve azon részei, amelyekben az egy-egy kérdéskörhöz kapcsolódó eddigi kutatások eredményeit ismerteti, s az egyes, egymásnak többször el'entmondó szerzők álláspontjait konfrontáltatva, olykor egyiket a másikkal cáfolva, kritikával veszi bonckés alá a különböző problémákra adott válaszokat, mutatja ki a logikai réseket. Ismerve XI. századi történetünk forrásbázisát, természetes, hogy minden, a korszakkal foglalkozó és új eredményeket felmutatni kívánó kutató kénytelen munkájában olyan krónikafejezetekre támaszkodni, amelyek kora és hitelt érdemlő volta vitatott, s egyetlen szerző sem tudja elkerülni, hogy a források ellentmondásait, hallgatását ne kelljen többé-kevésbé merész következtetésekkel feloldania, pótolnia. Maga Kristó sem kivétel ez alól, s az ő kiváló intuícióval felépített fejtegetéseit követve — a többi szerző bírálata után felfokozott kritikai érzékkel — úgy érzi az olvasó, hogy a munkában közölt új állítások sem mindig támadhatatlanok, olykor az új álláspont nem tűnik meggyőzőbbnek az előzőnél, elvetettnél, módosítottnál. így pl. kételyei maradnak az olvasónak azzal a koncepcióval kapcsolatban, amely 1046 után a dukátus feladatát a szökevények, az ország peremterületeire menekülő kóborok feudalizációjában, féken tartásában látja. Egy országos méretű „pogánylázadás" kétségtelenül szükségessé tehetett egy erős államhatalmi szervet a felkeltek letörésére, amíg a harc folyt. De mi szükség lehetett a dukátusra Vatáék veresége után az ország perifériájára (a szélrózsa különböző irányaiba) menekülő, katonailag már levert alávetendőkkel szemben, akiknek a feudalizációjára a helyi államhatalmi szervek (ispánok) sokkal alkalmasabbak lehettek. Nem kívánjuk lebecsülni a feudális függésbe vetés ellen küzdő kóborok, szökevények osztályharcának a jelentőségét, de milyen adatok bizonyítják, hogy a feudális Magyarország éppen a dukátus formájában lépett fel vele szemben? Nem tartandó-e fenn inkább a hagyományos, marxista történetírásunk (Lederer Emma) által is vallott felfogás, amely a hercegségben „csak" a feudális szétdarabolódás első nyomát látja, s nem elegendő-e e koncepción belül maradva a feudális viszonyok fejletlenségét s az ebből fakadó sajátosságokat hangsúlyozni? így a dukátus „kettős arculatából" az egyik funkció eltűnne, de a megmaradt annál hihetőbben állna előttünk. Magunk is valljuk és hangsúlyozzuk a feudális korban az ítélkezéspolitika jelentőségét, de nem túl merész hipotézis-e a László II. törvényének 6. cikkelyében szereplő „és ha nagyobb vagyona volt, mint a bírónak, veszítse el" kitételt a hatalmi bázisukat valamilyen módon megőrzött, de ideológiájukat tekintve a régihez, a pogánysághoz szító urak ellen fordítani? (103 — 104. 1.) Az, hogy a bíró igaznak bizonyult vádlójával szemben az istenítéletben, feljogosít-e ilyen következtetésre ? Végül a zselicszentjakabi oklevélben szereplő „principum nostrorum benevolentia" kitételt illetően Kumorovitz L. Bernát következtetése, amely szerint (az oklevél 106l-es, ill. 1066-os kiállítási idejétől függően) a „principes" í. Béla királlyal és Géza herceggel, ill. Salamon királlyal és Gézával lehet azonos, valószínűbbnek tűnik, mint a „principes" szukcesszív értelemben való felfogása és András királyra, valamint Béla királyra való vonatkoztatása (61. 1.). Úgy véljük, Kristó Gyula munkája nagy erudicióval megírt alkotás, amely méltán érdemel figyelmet, s amely még sok vitát fog kiváltani. BERTÉNYI IVÁN