Századok – 1975

Beszámoló - Kerekes Lajos doktori értekezésének vitája (Pál Lajos) 1104/V–VI

К HEEKES LAJOS DOKTORI ÉRTEKEZÉSÉNEK VITÁJA 1105 A dunai konföderáció gondolatában a francia uralkodó osztályok olyan törekvését látták, hogy a délkelet-európai konzervatív-polgári erőket átmentsék a forradalmi megrázkódtatások viharain. Az osztrák szociáldemokraták Anschluss-törekvései kezdettől fogva súlyos ellentmondásokat hordoztak magukban, mert egy platformra kerültek a német nagytőke és militaristák azon elgondolásával, hogy az Anschluss révén új alakban valósítsák meg a Naumann-féle Mitteleuropa tervet és Ausztria bekebelezésével kárpótólják magukat a háborús vereségért. Ugyanakkor az antant országok szociáldemokrata-munkáspárti körei hajlottak arra, hogy a nemzeti önrendelkezés elvét az osztrák-német egyesülésre is kiterjesszék. Otto Bauer külügyi államtitkár 1919. március 2-án Brockdorff-Rantzau német külügyminiszterrel titkos szerződést kötött az egyesülés politikai, gazdasági és közigazgatási feltételeinek előkészítéséről. A májusban megindult béketárgyalásokon azonban nyilvánvalóvá vált, hogy Franciaország — Olaszországtól és az utódállamoktól támogatva — nem hajlandó hozzájárulni az Anschluss végrehajtásához. Otto Bauer lemondott, s az új külügyi államtitkár, Karl Renner, reálpolitikai megfontolásokból alárendelte magát a győztesek békefel tételeinek. A saint-germaini és versaillesi békeszerződések kimondták az Anschluss tilalmát és Németországot kötelezték a weimari alkotmány ilyen értelmű módosítására. A békeszerződés ugyan kijelölte az új osztrák állam kereteit, de nem oldotta meg Ausztria gazdasági problémáit. Továbbra is bizonytalan volt Ausztria gazdasági életképessége és jövője. A fejlett osztrák ipar a szükséges energiahordozóknak csupán egy tizedével rendelkezett, s az új vámhatárok, az önálló fizetési eszközök megteremtése az osztrák ipart váratlanul elvágta nyersanyagforrásaitól és értékesítési piacaitól. A birodalmi méretekhez szabott állami bürokrácia, a termelés-irányító és értékesítési apparátus, a kétmilliós lőváros megoldhatatlan nehézségeket jelentett Ausztria számára. A gazdasági-pénzügyi helyzet stabilizálása csak külső segítséggel volt megoldható. Az antant hatalmak kezdetben kísérletet tesznek a dunai államok gazdasági közeledésére, de ezeket eleve zátonyra juttatták az autark gazdaságpolitikára való törekvések, valamint azok a félelmek, melyek Ausztria és Magyarország újólag kialakuló vezető szerepéhez kötődtek. A háború után kiutalt segélyeket, kölcsönöket a lakosság élelmezésére kellett fordítani, s már 1919 elején nyilvánvalóvá vált, hogy csak a nagyhatalmak közös gazdasági segítsége révén lehet talpra állítani Ausztriát. Több szanálási terv született, de eredményes megvalósításukat megakadályozták a győztes antant hatalmak között feszülő ellentétek. 1922 nyarára a gazdasági válság olyannyira elmélyült, hogy állam válsággá szélesedett. A Seipel-kormány olyan tervvel foglalkozott, hogy a kormányhatalmat átruházza a győztes antant képviselőire. A középeurópai békerendszer általános megrendülésétől félve a győztes hatalmak 1922 végén vállalták az osztrák szanálás pénzügyi áldozatait és a genfi jegyzőkönyv feltételeinek elfogadása után kiutalták Ausztria számára a népszövetségi kölcsönt. Az értekezés részletesen foglalkozik az osztrák köztársaság határainak végső rendezését kísérő harcokkal és elemzi a szomszéd oszágokkal kialakult viszony változásait. E vonatkozásban első probléma a szudétanémet lakosság hovatartozásának kérdése volt. Az Ideiglenes Osztrák Nemzetgyűlés a nemzeti önrendelkezésre hivatkozva a szudétanémet területek Ausztriához csatolását követelte. A szudétanémetek jórésze viszont gazdasági érdekei miatt a cseh-morva medence egysége mellett szállt síkra. Ilyen értelemben döntött végül a párizsi békekonferencia is. E konfliktus egy ideig árnyékot vetett Ausztria és Csehszlovákia kapcsolataira, de a Horthy-ellenforradalom és a Habsburg-restauráció fenyegetése már 1919 őszén fokozatos közeledést eredményezett a két ország között. Ugyancsak súlyos összetűzésekhez vezetett a délkarintiai határvita a délszláv királysággal, amely e terület túlnyomóan szlovén jellegére hivatkozva azt magának követelte, s fegyverrel is igyekezett ennek érvényt szerezni. A tartományi kormány a benyomuló csapatokkal szemben állította fel a Heim wehrt és váltakozó sikerrel harcolt a terület megtartásáért. A békekonferencia népszavazást rendelt el ezen a területen, melyre 1920 októberében került sor. A szlovén lakosság többsége Ausztria mellett döntött, szintén gazdasági megfontolások alapján.