Századok – 1975
Beszámoló - Kerekes Lajos doktori értekezésének vitája (Pál Lajos) 1104/V–VI
Kerekes Lajos doktori értekezésének vitájáról Kerekes Lajos „Az Osztrák Köztársaság külpolitikája 1918—1922" c. doktori értekezésének nyilvános vitáját 1974. október 23-án tartották meg. A disszertáció bevezetőjében a szerző arra mutatott rá, hogy a nemzetközi történeti irodalomban az utóbbi évtizedben egyre-másra jelentek meg az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását vizsgáló, az új nemzeti államok kialakulásának történeti feltételeivel foglalkozó tanulmányok, monográfiák, de ugyanilyen érdeklődés nyilvánult meg az 1938-as Anschluss történetének feldolgozása iránt. Ausztria történetének a kettős Monarchia felbomlását követő időszakáról már jóval kevesebb történeti munka jelent meg, amit a források hozzáférhetetlensége magyarázott. A szerző ezek után utalt arra, hogy az értekezés az első összefoglaló igényű munka, amelyik — a levéltári zárlat feloldása után — a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv, a bonni Auswärtiges Amt, valamint a budapesti Országos Levéltár külügyminisztériumi iratanyagát felhasználva igyekszik ábrázolni az osztrák köztársaság nemzetközi helyzetét az 1918 őszi átalakulást követő négy esztendőben. A tárgyalt időszakban kijegecesedve jelentkeztek azok a problémák, amelyek az új Ausztria és vele összefüggésben a dunavölgyi területet érintették, s amelyek a következő évtizedek fejlődésére is meghatározó jelentőséggel bírtak. Ilyen problémák voltak: a gazdasági nehézségek következtében felmerülő Anschluss-kérdós, s ezzel kapcsolatban a hatalmi érdekellentétek; az osztrák köztársaság államhatárainak kialakulása körüli harcok, melyek jelentősen befolyásolták Ausztria és a vele szomszédos államok későbbi kapcsolatát is. A Habsburg-birodalom felbomlása következtében keletkezett hatalmi vákuum betöltésére versenyfutás kezdődött a Duna völgyében érdekelt nagyhatalmak között; ugyanekkor vetődött fel a közép-délkelet-európai területek gazdasági és politikai jövőjének igénye alapján a duna-konföderáció terve, de ezzel egyidejűleg aktivizálódtak a nemzeti elzárkózás ellentétes erői is. A felsorolt problémák miatt a disszertáció Ausztria sorsán keresztül elemezni és ábrázolni igyekszik a dunavölgyi terület általános kérdéseit, választ keresve arra, hogy a békeszerződésben megalkotott osztrák köztársaság miért volt képtelen organikusan beleilleszkedni az új dunavölgyi rendszerbe. Ugyanígy megpróbál választ keresni arra, hogy mi volt az oka az Anschluss-törekvósek ismételt felszínre kerülésének, vagy arra, hogy a Monarchiát szétrobbantó progresszív erők miért nem tudták a dunavölgyi népek békés együttélésének tartós és szilárd rendszerét megteremteni, de hasonlóan súlyos kérdés az, hogy a Habsburg-birodalom elnyomó rendszerének összeomlása után miért lángoltak fel újból a nemzeti-nemzetiségi viszályok olyannyira, hogy Közép- és Délkelet-Európa a veszély óráiban teljesen tehetetlenné vált a békeszerződések revízióját követelő erők támadásával szemben. Az értekezés első része az osztrák köztársaság önálló létének gazdasági és politikai problémáival foglalkozik. E kérdéshez szervesen kapcsolódik az Anschluss-kérdés. A köztársaság 1918. november 12-én történt kikiáltásával egyidejűleg az Ideiglenes Alkotmány leszögezte, hogy Németausztria csatlakozni kíván a német birodalomhoz. A szociáldemokrata vezetők — közöttük is elsősorban Otto Bauer — azt a felfogást képviselték, hogy a Hohenzollern-dinasztia és a Habsburg-ház bukása lehetőséget ad arra, hogy visszatérjenek az 1848-as német forradalom nemzeti programjához és létre lehet hozni az egységes demokratikus német köztársaságot.
