Századok – 1975

Beszámoló - Orbán Sándor doktori disszertációjának vitája (Vida István) 1094/V–VI

OB BÁN SÁNDOR DOKTORI DISSZERTÁCIÓJÁNAK VITÁJA 1095 5 katasztrális holdon aluli területtel rendelkező szegényparaszt, vagy teljesen nincstelen, bérmunkából élő agrárproletár. Ugyanakkor Orbán Sándor arra is rámutatott, hogy az agrárkérdést, a parasztságon belüli szociális feszültségek levezetését önmagában a mezőgazdaság szocialista átszervezésével szintén nem lehetett megoldani. A nagyarányú agrárszegénység és a gazdálkodás elmaradottságának felszámolása csak az egész nemzetgazdaság szerkezeti átalakításával, az ország nagyarányú iparosításával volt biztosítható. Orbán Sándor szakított azokkal a korábbi megközelítésekkel, amelyek az agrárpolitikában, illetve az annak végrehajtásában jelentkező jobb- vagy baloldali elhajlásokban látták a mezőgazdaság fejlődésének, a parasztság helyzete javulásának fogyatékosságait és nehézségeit. Szerinte az okok mélyebben rejlettek, s nemcsak az ún. „nagy politika" milyenségéből, hanem a nemzetgazdaság s az agrárstruktúra elmaradottságából 4s b»lső ellentmondásaiból adódtak. Az elfogadott elméleti álláspontokkal szemben kimutatta, hogy a szövetkezeti mozgalom kibontakozásában nem az egyéni gazdálkodás lehetőségeinek kimerülése, a parasztságon belüli ellentétek kiéleződése játszott elsősorban közre, hanem a falusi szegénység súlyos helyzete, s az abból való kiút keresése. Éppen ezért a mezőgazdaság szocialista szektorában nem következhetett be azonnal látványos fellendülés. De a kezdeti nehézségek nemcsak azzal függtek össze, hogy az első szövetkezők szegény emberek voltak, hanem azzal is, hogy a népgazdaság elkerülhetetlen átalakítása, az erőteljes iparosodás miatt a mezőgazdaság az indokoltnál kevesebb állami támogatást kapott, sőt inkább újabb terhek nehezedtek rá. Az állam az adók és árak révén jelentős összegeket vont el a mezőgazdaságból, s nemcsak a gazdag-és középparasztság jövedelmét fölözte le, hanem a jobban gazdálkodó termelőszövetkezetekét is. Mindez nehezítette a fejlődést és mérsékelte a tsz-ek vonzóerejét. S a következmény: a mezőgazdasági termelés stagnált vagy éppen visszaesett, a parasztok igyekeztek szabadulni földjeiktől. Ezeket az ellentmondásokat 1956 előtt a politikai vezetés hosszú ideig képtelen volt megoldani. A mezőgazdaság tömeges átszervezésének időszakában (1958 — 1961 között) viszont az ipar növekvő mnukaerőigénye s a mezőgazdaság fejlesztésének objektív szükséglete sürgette a szövetkezeti átszervezést. A belépők többsége a kis- és középparasztság soraiból került ki, a szegényparasztság nagy részét addigra részben az ipari vállalatok, részben a mezőgazdasági nagyüzemek felszívták. Abban, hogy 1956 után a mezőgazdaság szocialista átszervezése meggyorsulhatott, a szerző véleménye szerint a helyes politika mellett nemcsak a szövetkezeti mozgalom korábbról megszilárdult eredményeinek volt része, hanem az ipari fejlettség akkori fokának, az általános felhalmozás addig elért mértékének is. így az átszervezés nem járt együtt a termelés csökkenésével, sőt éppen az ellenkezője történt: a fokozottabb állami támogatás, a modern agrártechnika elterjedése, a kemizálás és az új nagyhozamú gabonafajták bevezetése következtében a mezőgazdasági árutermelés folyamatosan növekedett. Orbán Sándor korrigálta és több vonatkozásban átalakította azt a képet, amelyet a történetírás a magyar parasztság felszabadulása utáni tagozódásáról, belső differenciálódásáról felvázolt. Kiindulásként elfogadta azokat a megállapításokat, amelyek a parasztság 1945 előtti rétegződésére vonatkoztak, de maga is konstatálta a parasztság belső felbomlása előrehaladásának mérséklődését. Felhívta a figyelmet azonban arra, hogy a parasztság felbomlása a földreform után sem gyorsult meg jelentősen, sőt inkább bizonyos nivellálódási tendencia jelentkezett. Kimutatta, hogy a gazdagparasztság számát, gazdasági-politikai erejét a földreform, majd a népi demokratikus agrárfejlődés komolyan korlátozta, s az agrárszegénység hatalmas tömegeihez képest, a felszabadulás után még kisebb helyet foglalt el a falu életében, mint korábban. Többek között ez az oka annak, hogy a parasztságon belüli ellentétek nem ösztönözték a dolgozó parasztságot arra, hogy a gazdagparasztsággal szemben az 50-es évek elején a szövetkezetekben keressenek menedéket. Sőt a kulákság ellen irányuló intézkedések gyakorta riasztólag hatottak. Amíg korábban a parasztság antifeudális akcióegységének megteremtése járt nehézségekkel, később a 40-es évek végétől a szövetségi politika hatáskörét nem sikerült kellő mértékben a dolgozó parasztságra kiterjeszteni. A parasztság rétegződésének alakulását jellemző nivellálódás 1949 után, a szocialista építés időszakában megerősödött. A gazdagparsztaságot a központi rendszabályok korlátozták illetve helyenként likvidálták, a szegényparasztság létszámát az ipar és kisebb mértékben a termelőszövetkezetek apasz tották. Ha a nagybirtokrendszer szétzúzásával a parasztságra nehezedő felső nyomás szűnt meg, az iparosítással és a kollektivizálással az az alsó nyomás mérséklődött, amely évtizedek óta leginkább feszítette a falusi kereteket. Az 50-es években szinte végig ez a nivellálódás érvényesült, az akkor még többségben levő egyénileg gazdálkodó parasztság körében és a termelőszövetkezeti parasztság