Századok – 1975

Beszámoló - Szász Zoltán: A Ferenc Ferdinánd hagyaték forrásértékéről 1084/V–VI

1088 SZÁSZ ZOLTÁN sítani akarta majdani személyi pozícióit. Tagjai nagyjából három kategóriába sorolhatók: a félresikerült politikusok, mint a zseninek tartott, neuraszténiás Czernin és a magyar politikai életben 1905 — 6-ban magát lejárató akarnok, Kristóffy József, az egyszerű talpnyalók, besúgók (Lányi József c. püspök, Linder György), végül pedig a sajátos színt jelentő, az arisztokraták mellett önálló arcot leginkább eláruló nemzetiségi politikusok (Hodza, Vajda-Voevod, Popovici, Steinacker). A szóbanforgó személyek tarkasága, a mögöttük esetleg kitapintható törekvések különbözősége jelzik, hogy az az iratanyag, amit ez a politikai csoport termelt ki, rendkívül heterogén, realitások és vágyak szokatlan arányú keveréke. A beküldött levelek, jelentések alaphangját és szempontjait Ferenc Ferdinánd politikai felfogása, rögeszméi, illetve az ahhoz való kényszerű igazodás határozta meg. Egy ilyen ismertetés keretében természetesen nem vállalkozhatunk arra, hogy Ferenc Ferdinánd egyéniségéről és politikai nézeteiről átfogó képet nyújtsunk. Pedig az előbb említettek miatt, a forráselemzés szempontjai miatt tulajdonképpen erre volna szükség. A személyével foglalkozó terjedelmes irodalom a legkülönfélébb szempontok alapján sok jót, sok rosszat állít róla. A marxista történetírás természetesen nem tekinti feladatának, hogy a Ferenc Ferdinánd régi és újabb barátai ós politikai ellenfelei közötti vitában döntőbíróként lépjen fel, illetve ezekben a részletvitákban egyáltalán állást foglaljon. Számára az egész csoport csupán annyiban bír jelentőséggel, amennyiben a Monarchia törvényszerű politikai fejlődésének egyik, egyébként másodlagos jelentőségű krízistényezője, esetleg egy elméleti alternatív lehetőség hordozója volt. Ha itt mégis megpróbálunk néhány jellemvonást kidomborítani a trónörökösről alkotott képből, tesszük azt elsősorban azért, hogy világosabb legyen, milyenre is formálta a jelentőket, s így a jelentéseket, tehát főként miben torzított az a tükör, amelyből Ferenc Ferdinánd a birodalom politikai életét kívánta megismerni. Köztudott, hogy Ferenc Ferdinánd csak későn, Rudolf halála után lett — elég nehezen — trónörökös. Politikai képzettsége, nyelvismerete jócskán hiányos volt. Gyermekkori mellkasbetegségéből alig gyógyult ki, ami maradandó nyomot hagyott lelkében. A magyar arisztokratáktól elszenvedett állítólagos ifjúkori sérelmeit sem tudta elfelejteni; valahonnan innen számítható magyar-gyűlölete. Nagyobb jelentőségű volt azonban különös házassága; ez a lépése lehetett politikai pályájának döntő fordulata. A temperamentumos, szinte engedetlen trónörökös addig mindig lázadozott az autoritás ellen. Albrecht főherceg ellen is, az uralkodó ellen is. A lázadás csúcsa éppen a sokat emlegetett „morganatikus házassága" volt. A mindenki akarata ellenére, kevesek támogatásával keresztülvitt házasság azonban a lélektani zsákutcát jelentette. Az autoritás elleni lázadása az autoritás iránti tisztelet megerősödéséhez vezetett. Minden politikai megnyilatkozása ennek görcsös védelmét szolgálja, mindent visszautasít, ami az autoritást csorbítaná. A valóságnak rögeszméken át történő szűrése, a rögeszméket felismerő munkatársak állásfoglalása után alakult ki így az ellenfelek listája. Azoké, akik az uralkodói autoritást veszélyeztetik: „zsidók", szabadkőművesek, szociáldemokraták, olaszok, szerbek, de mindenekelőtt a magyarok. Az első három mindenféle jobboldali radikális ideológia meghirdetett ellenfelei közé tartozik. Az olaszok és szerbek a Monarchiát veszélyeztető vélt és valóságos irredenta törekvéseik miatt kerültek a fekete listára. A legnagyobb ellenséget számára a „magyarok" jelentették. Eletében, azután halálát követően is magyarázták egyes életrajzírói, hogy csak a magyar arisztokráciát gyűlölte (Kristóffy: „a legmelegebb szeretettel viseltetett a magyar nép iránt"). Bizonyos, hogy a jelenség mögött politikai motívum húzódhatott meg eredetileg. A magyar politizáló réteg iránti ellenszenvét azonban rávetítette mind a magyar nyelvre (amit nem sikerült megtanulnia); mind az egész magyar népre (amit természetesen nem volt alkalma megismernie). Tiszát már 1903 végén „szabadalmazott felségárulónak" nevezi, mert nyíl-