Századok – 1974

Történeti irodalom - Teleki Éva: Nyilas uralom Magyarországon (Ism. Tilkovszky Loránt) 955/IV

957 TÖRTÉNETI IRODALOM szakadék, de igenis van egy elég határozott választóvonal, amely azonban a német megszállás körülményei között, a Sztójay-kormány alatt, Sok tekintetben mégis elmosódik, alkalmat adva annak felvetésére, hogy nem Magyarország 1944. március 19-i német megszállása jelentette-e már az igazán lényeges fordulatot? A szerző azt az álláspontot képviseli, hogy az október 16-i nyilas hatalomátvétel járt mélyrehatóbb következményekkel: rendszerváltozás következett be; — de kiemeli, hogy a zsidók deportálása kérdésében Szálasi csak folytatója a Sztójay-kormány által megkezdett, — Horthy által ugyan később felfüggesztett, de addigra már jelentős részében le is bonyolított — akciónak. Abban az állításában azonban, hogy a zsidók deportálásának gondolatát Szálasi horthysta elődeitől, nevezetesen Kállaytól vette volna át, a szerzőnek nyilván nincs igaza: Magyarország ,,zsidótlanításának" kezdettől fogva nem volt eredetibb és következetesebb hirdetője Szálasinál, aki a maga „aszemitizmusát" mindig kihangsúlyozta a horthysta kormánypolitikának ,,a zsidóságot inkább csak korlátozni törekvő" antiszemitizmusával szemben, s éppen az ő mozgalma, valamint a náci Németország ez irányú követelései hajtották ,,a magyarországi zsidókérdés kezelését" egyre radikálisabb, fajüldöző irányba. Kállay, bár elvileg nem helyezkedett szembe a zsidók kitelepítésének nem tőle eredő gondolatával, a kérdést elodázni igyekezett ,,a háború utánra", egy várhatóan nem kizárólagos német hegemónia alatti „általános európai rendezés keretében", s ténylegesen kitért a német kormánynak a zsidók deportálása azonnali megkezdésére irányuló 1942 októberi követelése elől. Kállay felelőssége a „zsidókérdésben" súlyossága ellenére sem mérhető Szálasi uralmának közismert rémségeihez. Ami Szálasi uralmi rendszerének kiépítését illeti, a szerző is érzékelteti, hogv a németeket 1944—45-ben nem az érdekelte, hogyan érvényesíti Szálasi a teljesen irreálissá vált „Hungarista Birodalom" megszervezésében a német nemzetiszocializmus részéről amúgy is sok gyanakvással kezelt hungarista ideológiáját, hanem a minden téren megindult magyarországi bomlás gyors, hatékony intézkedésekkel való megfékezését várták volna tőle; az ország maradék erőforrásainak totális hadba vetése előbbre való volt számukra, mint a totális fasiszta államberendezkedésnek ezt esetleg épp hátráltató, további nehézségekkel, zavarokkal fenyegető, ezért csak „a végső győzelem" után lehetséges „teljesértékű" megvalósítása. Bizonyára ez a körülmény késztette a szerzőt arra, hogy csupán említse, de egyáltalán ne ismertesse a Hungarista Törvény néven már a hatalomrajutás előtt kidolgozott alkotmánytervezetet, amely a magyar „népcsalád" és a vele együttélő „népcsoportok" viszonyát határozta meg a „hungarista népközösség" keretében, vagy hogy a Szálasi-uralom bizonyos ifjúság-szervezési kezdeményezéseire a „Hungarista Ifjúság" mozgalmának ugyancsak előre kimunkált alapelvei ismertetése nélkül utal, éppúgy, mint ahogy a „Nemzeti Munkaszolgálat" eredeti irányelveivel sem veti össze a munkaerő totális mozgósítására most tett erőfeszítéseket. A kötet határozott érdeme, hogy a vázolt körülmények közt — és a nyilas uralom hamaros összeomlása által behatárolva — csak felemásan kiépült uralmi rendszer jellegét teljes biztonsággal állapítja meg: a totális fasiszta diktatúra érvényesülését lényegileg nem befolyásolta az a körülmény, hogy a nemzetvezető felett egy névleges kormányzótanács állt, hogy a kormány formálisan nem a Nyilaskeresztes Párt ténylegesen egyeduralkodó voltát, hanem a szélsőjobboldal koalícióját fejezte ki, hogy a kétkamarás parlament továbbra is fennállt, stb. Jelzi a totális fasiszta diktatúra nyíltabbá tótelének tendenciáját, beszámol az ez irányba mutató lépésekről. A koalíciós partnerekkel szembeni magatartás keménységének jellemzésében azonban némi túlzás tapasztalható, bár másutt helyesen érzékelteti, hogy a belpolitikai „erély" korántsem elsősorban feléjük irányult. Háttérbe szorítandó szélsőjobboldali riválisokról volt szó, akik — mint főleg Pálffy Magyar Nemzetiszocialista Pártja — elsősorban a német hatalompolitikához való simulékonyabb alkalmazkodásukkal voltak Szálasira már korábbról veszélyesek, de egyébként nem állítható róluk, hogy Szálasi Nyilaskeresztes Pártjához viszonyítva „ultra szélsőjobboldali elemek" lettek volna; a volt kormánypárt szélsőjobboldaláról származók pedig, mint a könyvben szóba is kerül, éppen fékező szerepben jutottak idővel bizonyos ellenzéki pozícióba Szálasival szemben. E szélsőjobboldali, a hatalom körein belüli rivalizálás viszonylag részletes, -különben teljesen indokolt — bemutatása mellett meglehetősen szűkszavúan foglalkozik a könyv az ellenállási mozgalommal, amelynek többnyire már nem saját kutatásból származó adatai olykor nem is a szövegben, hanem inkább a jegyzetekben tűnnek fel, sokszor csak utalásszerűén. Az ellenállási mozgalom főerői halványabban szerepelnek, mint például az egyházak érdekesen, de nem teljes komplikáltságában ábrázolt magatartása. Egyetérthetünk a szerzővel a nyilas uralom tömegbázisának viszonylag Szűk voltában, amelyet azonban, mint rámutat, a rendszerváltozás következtében elfoglalható