Századok – 1974

Elméleti és módszertani kérdések - Stier Miklós: Legújabbkori helytörténetírásunk elvi-módszertani kérdéseihez 941/IV

HELYTÖRTÉNETlRÁSUNK ELVI-MÓDSZERTANI KÉRDÉSEIHEZ 945 Kérdésünk Szempontjából figyelemre méltónak tartjuk — s ezért kissé részletesebben foglalkozunk vele — Váczy Péternek „A helytörténeti kutatás problémái"-ról szóló, 1931-ben írott, módszertani kérdéseket elméleti igénnyel elóször felvető, ám azóta kissé feledésbe merülő tanulmányát.12

Váczy Péter abból a megfigyelésből indul ki, hogy a helytörténet lehetőségeit szinte korlátlannak értékelők maguk is kényszerűen ismerik el a dilettantizmus térhódítását, azt, hogy a helytörténeti kutatások, s ezek addigi eredményei, a különféle monográfiák a történettudomány egészében — a hozzájuk fűzött óriási reményekhez képest — a vártnál szerényebb produkciót eredményeztek. Véleménye szerint a fogyatékosság kútforrását nem egyedül a helytörténész szerzők felkészületlenségében, szakmai képzettségének hiányosságában kell keresni — mint ezt a kritikus történészközvélemény mindenekelőtt teszi —, hanem alaposan meg kell vizsgálni magának a helytörténeti módszernek a lehetőségeit, előnyeit és hátrányait.13 Szellemes, módszeres elemzése vizsgált problémánk körében valóban elgondolkodtató, eredeti kérdésfeltevéseket eredményezett. Eszmefuttatásában ugyanis a helytörténeti kutatások tárgyát és módszerét illető kérdések egész sora egyáltalán nem a hagyományos — sa fentiekben is jelzett formában és tartalommal — fogalmazódik meg. Noha elemzésének kiindulópontjául a megyetörténetet választja, s ebből arra a következtetésre juthatnánk, hogy számára a megyei monográfia természetesen létjogosult téma, fejtegetéseiben odáig jut, hogy egyaránt megkérdőjelezi mind az általunk komplexnek nevezhető megyetörténetet, mind a falutörténetet. Véleménye szerint ugyanis a helytörténet formális értelmezésén (az adott hely minden forrását kutatandónak hirdető felfogáson) túl kell lépni, s minden esetben a rendelkezésre álló forrásokból kiindulva kell eldönteni a követendő módszert. A hagyományos szemlélet szerint ugyanis az anyag válogatása a területi elv alapján történik: az adott terület anyaga így mindig eleve zárt, körülhatárolt forráskészlet — ami a terület határán túl fekszik, az nem képezi vizsgálódás tárgyát —, s ugyanakkor az adott területre vonatkozó minden ténycsoport kivétel nélkül a kutatás körébe esik. „Kifelé kutatásom területe tiilságosan szűk, befelé túlságosan tág." A megoldást az jelentené, ha olyan helytörténeti anyag feltárása révén folyna a kutatás, „amely e két szempont szerint könnyen formálható". Az az ideális — folytatja a gondolatot —, „ha a helytörténeti válogatás önkényesen nem szaggatja szét a történeti anyagot, hanem azt mint egészet vonja vizsgálat alá, s nem bolygatja meg az adatok természetes kapcsolatait. (Kiemelés tőlem —S. M.) Az olyan történeti módszer, amely külső tagolás folytán megbontja az anyag egységét, csak hátráltatja a kutatást. Egyfelől az anyag zártsága, másfelől a terület elvének érvényre juttatása, ha rossz helyen, nem megfelelő anyagon hajtjuk végre, külső önkényes tagolást eredményezhet. Ideális ezért helytörténet szempontból az a forrásanyag, vagy az a ténycsoport, amelynél a zártság egyben az " Váczy Péter: A helytörténeti kutatás problémái. Budapesti Szemle. 1931. 647, 648, 649. sz. 53-82. 13

E vizsgálathoz Váczy Péter olyan kiindulási pontot keres, amelyet egyaránt vehet alapul a helytörténet és az általánosabb kérdésekkel foglalkozó országos történelem. Így jut el elemzésében eleve a megye kereteihez, a megyetörténethez. Számára tehát a megyetörténet természetesen létjogosult téma, amely — mint helytörténet — alkalmas arra, hogy a kutató az elmúlt emberi élet teljességét tekintse vizsgálata trágyának. Űgy véli azonban, hogy a helytörténész eleve nem lehet specialistája a teljes emberi, társadalmi, gazdasági, politikai, jogi, kulturális stb. élet minden vonatkozásának, illetve minden olyan szaktudománynak, amely az egyes jelenségekkel foglalkozik. így a helytörténeti módszer sajátos belső ellentmondást hordoz magában, „ahelyett, hogy elősegítené a részletkutatást, azt inkább meggátolja. A helytörténész nem mélyedhet bele a szervesen egy ténycsoportba tartozó kérdések tanulmányozásába, mert kutatását nem egy problémakörben, hanem sokféle irányban, heterogén anyagon kell lefolytatnia". Konkrét kérdések során bizonyítja továbbá, hogy a helytörténeti módszer önmagában aligha nyújt igazán értékes novuinot az általánosabb országos történet számára, ha művelője az országos történet eredményeit figyelmen kívül hagyja. „Az általános történet tanítja meg »látni« a helytörténészt, ad fel problémákat, nyújt megoldásokat. . Ugyancsak rosszul értelmezett helytörténeti módszer az, amelyik szigorúan betartja a területi elvet. Űjabb példák során bizonyítja Váczy Péter, hogy a helytörténeti kutatás akkor hoz igazán új értéket a történettudomány számára, ha a helyi jelenségeket, anyagokat kiegészíti más vidékek adataival. „Ezekre a pótlásokra, »mankókra« — írja — nem lenne szüksége a helytörténetnek, ha meg tudna állni a maga lábán. Egy ponton túl kimerülni látszik a helytörténeti anyagkészlet, s éppen a mélyebb megismerés érdekében a helytörténész szükségét érzi, hogy más vidékeken is körültekintsen. Átlépi megyéje határát, hogy innen is, onnan is értékes holmit csempésszen át. Nem azért, hogy megyéje talaját elveszítse lába alól, hanem hogy inkább abban jobban, mélyebben megfogódzzék. Hogy a tudományosság követelményének megfeleljen, maga hagyja el tulajdon területét, szűk hazáját, s ezen a vándorúton olyan eszközökhöz folyamodik, melyeket különben az általános történet alkalmaz egyetemesebb jellegű tények ábrázolásánál." (Ezekben a gondolatokban Váczy Péter — úgy véljük — még kimondatlanul ugyan, de az összehasonlító módszer elengedhetetlen alkalmazásának követelményét hangsúlyozza, amely módszer nélkül, meggyőződésünk szerint a ma modern marxista történettudománya sem tehet lépést előre: sem az egyetemesség irányában — sem a mikrovizsgálatok, a helytörténet irányában. Erre még visszatérünk.) Véleménye szerint a fent említett követelmények olyan alapvető módszertani követelmények, amelyek lényegében egyaránt érvényesek a középkor s az újkor — noha „az újkor a helytörténet igazi kora", írja — kutatásában. (Az újkori helytörténet bizonyos, a részkutatások kiterjeszkedésében megmutatkozó előnye az újkor forrásadottságaiból származik elsősorban, nem annyira magából a helytörténeti módszerből — hiszen „a teljesebb forráskészlet az újkori kutatásnak általános előnye a középkori tanulmánnyal szemben. Az általános történet maga is kiterjesztheti érdeklődési körét az újkorban olyan területre, amely a középkornál fogyatékos emlékei miatt szóba sem jöhet".) 11*