Századok – 1974

Történeti irodalom - Hajdú-bihari kéziratos térképek (Ism. Solymosi László) 903/IV

FEKETE-AFRIKA. GYARMATOSÍTÁSA 907 Kautsky ábrázolása ezzel szemben sokszínű, legalábbis ami az európai színteret érinti. Ő a hangsúlyt az imperialista expanzióban érdekelt lobbyk sokféleségére helyezi."2

2 (A negyvenes évek végétől kibontakozó „dekolonizáció" egyébként nemcsak elméleti alapvetéseket használhatott fel, hanem kézzel fogható tapasztalatokat is; az Egyesült Államok külpolitikája ugyanis már az első világháború óta a gyengén fejlett területekkel való újtípusú [neokolonialista] kapcsolatok kialakítására törekedett.) 1. Az irracionális expanzió Fekete-Afrika kolonizációja gazdasági ésszerűtlenségének deklarálása a jelenkori polgári Afrika-történészek legfontosabb közös tézise. Afrika történetéről írt színvonalas összefoglaló munkájukban R. Oliver és.J. D. Fage szükségesnek tartják, hogy a gyarmattá válás korszakát ismertetve megállapítsák: „А XX. század küszöbén Európának nem volt szüksége az afrikai termékek növelésére és az európai export jelentéktelen hányada irányult az afrikai piacra."25 A gazdasági irracionalitás tételéből kiinduló Afrika-kutatások inkább a területi hódítások közvetlen okainak feltárására és megmagyarázására fordítanak figyelmet. így került előtérbe az egyes vezető európai országok gyarmatpolitikájának vizsgálata. Nem alakult ki azonban egységes vélemény abban, hogy mely európai hatalom vagy hatalmak voltak kezdeményezői a földrész felosztásához vezető verseny futásnak. Régtől fogva hangoztatott és elterjedt az ún. egyiptocentrikus magyarázat. Ennek lényege az, hogy a Szuezi-csatorna biztosítására irányuló igényben látja Fekete-Afrika kolonizációjának fő motívumát és az egész kontinensre mint Egyiptom hátországára tekint. Ronald E. Robinson, John Gallagher és Alice Denny szerint Anglia stratégiai érdekei (elsősorban az Indiába vezető út ellenőrzése) teszik érthetővé mind Afrika déli csücskének gyarmatosítását, mind pedig Egyiptom katonai megszállását. Az egyiptomi pozíciók megszilárdítása viszont — érvelnek — szükségessé tette az egész Nílusmedence, azaz a mai Szudán és Uganda megszerzését. A jelentős hódításokkal járó brit akció késztette Európa többi nagyhatalmát „kompenzációra".24 A brit gyarmatosítás modern tanulmányozói nem tagadják a tengeren túli területek jelentőségét az angol gazdasági életre. Hangsúlyozzák azonban, hogy a brit áru- és tőkekivitel nagyobbik hányada nem a „tulajdonképpeni" gyarmati országokban, hanem Észak- és Dél-Afrikában, valamint a fehér telepesek által lakott dominiumokban talált piacot.2

5 Az afrikai brit jelenlét egyik legjobb ismerője (és egyben elfogulatlan kritikusa), John Hatch sem áll távol a földrész felosztása és gyarmatosítása indítékainak irracionális tényezőkkel való magyarázatától. Véleménye szerint az Angliával rivalizáló európai kormányok imperialista Afrika-politikájára „az a tévhit vezetett, hogy a brit kereskedelmi és ipari hatalom a Brit Birodalom következménye. Ez pedig az ok és okozat felcserélése."26

Fekete-Afrikában a brit gyarmati terjeszkedés — úgymond — lényegében védelmi reakció, a szabadkereskedelem fenntartása és bizonyos, a birodalom szempontjából létfontosságú birtokok, mindenekelőtt India megőrzése céljából.2

7 22 L. H. Gann—Peter Duignan: Reflections on Imperialism and the Scramble for Africa. In: Col. in Africa 1870-1960. . . 114. 23 Roland. Oliver—J. D. Fage: A Short History of Africa. London. 1962. 196—197. 24 Ronald E. Robinson—John Oallaghei—Alice Denny : Africa and the Victorians: the Official Mind of Imperialism. New York, 1961. 470. 25 L. H. Gann—Peter Duignan: i. m. 107. 26 John Hatch: The History of Britain in Africa. London. 1969. 178. 27

Uo. 177, 184.