Századok – 1974

Történeti irodalom - Hajdú-bihari kéziratos térképek (Ism. Solymosi László) 903/IV

FEKETE-AFRIKA. GYARMATOSÍTÁSA 903 most nyílt meg a civilizáció és a kereskedelem előtt."3

Cecil Rhodes az afrikai gyarmatosítást már nem az India-politika függvényeként kezelte. A gyarmatpolitikusok elé az új befektetéseket és nagyobb profitot biztosító piacok megszerzésén kívül a szigetország fölös lakosságának letelepítését is feladatául állította. Feltűnő, hogy a brit gyarmatpolitikai koncepciókban Disraelitől kezdve a szociális feszültség levezetése jelentékeny helyet foglal el. Paul Leroy-Beaulieu, a szaktekintélynek tartott francia közgazdász 1874-ben megjelentetett több kötetes művében' körvonalazta az új francia gyarmatpolitikai doktrínát. A tőkekivitelt és a biztos piacok megtartását illetve megszerzését a francia nemzet valamennyi osztálya számára hasznosnak ítélte; egyaránt ígérte a profitok és a munkabérek emelkedését a gyarmatosítás eredményeképpen. Leroy-Beaulieu érvelésében a gazdasági hasznosságon kívül hangsúlyt kapott a grandeur nationale gondolatköre: ,,a gyarmatosítás Franciaország számára élet-halál kérdés, Franciaország vagy afrikai nagyhatalommá válik, vagy pedig egy-két évszázad múlva nem lesz egyéb, mint másodrendű európai hatalom; körülbelül annyit fog számítani a világon, mint Görögország és Románia Európában."6 A francia Fekete Afrika-i terjeszkedés lényegében a brit térhódítással egyidőben bontakozott ki és különösen Egyiptom angol katonai megszállása után (1882) haladt rohamléptekkel. Az ez irányú francia politika az utókor szemében — nem minden alap nélkül—összefonódott Jules Ferry nevével. Ferry egy parlamenti felszólalásában, 1885-ben, kertelés nélkül hangoztatta, hogy „a gazdag országok számára a gyarmatok olyan helyek, ahol a tőkét a legkedvezőbben lehet befektetni", az anyaországi tőke és termékfelesleg zavartalan levezetése érdekében pedig az anyaország politikai uralma szükséges.6 1890-ben napvilágot látott brosúrájában a kolonizációt az iparilag fejlett országok számára objektív szükségszerűségként tüntette fel: „ellenállhatatlan mozgalom viszi Európa nagy nemzeteit új területek elfoglalása felé. . . Lehet-e azt gondolni, hogy egy jelenség, amely annyira általános és jellemző, mint ez, csupán egyének vagy a nemzetek véleményében meglevő becsvágyó szeszélyek és bolond eszmék terméke? Nem inkább az imperatívusznak, az elkerülhetetlen törvénynek, az egész Európában közös gazdasági szituációnak a megnyilvánulása-e?"7 A francia politikai közvélemény a gyarmatpolitika megítélésében jóval megosztottabb volt az angolnál. Azok a társadalmi rétegek, amelyek Angliában feltétlen hívei voltak a birodalmi politikának, Franciaországban a tengerentúli akciókat a német fenyegetésről és Elzász-Lotharingiáról való figyelemelterelés eszközének tekintették. Ferry bukása azonban nem eredményezte a gyarmati birtokok visszafejlesztését, ellenkezőleg: az 1914-ig tartó periódusban a gyarmati közigazgatás és gazdaságpolitika megteremtése és hatékonyabbá tétele kísérhető figyelemmel. Németország elkésve lépett a gyarmatszerzés útjára, de a nyolcvanas évek közepétől a tipikus gyarmati-imperialist a motívumok észrevehetően befolyást gyakoroltak a kormánypolitikára. Figyelemre méltó, hogy kancellárságának utolsó éveiben Bismarck is elfogadta a gyarmatosítás által megszerezhető védett piacok szükségességének gondolatát. Az 1902-ben megtartott német gyarmati kongresszus nyíltan deklarálta: „A haza gazdasági érdekeit szem előtt tartva országunkat függetleníteni kell nyersanyagbehozatal 3 Idézi Leonard Woolf : Empire and Commerce in Africa: A Study in Economic Imperialism. London. 1966. 34. 4 Paul Leroy-Beaulieu: De la colonisation chez les peuples modernes. Paris. 1874. 5 Idézi John Hatch: The History of Britain in Africa. London 1969. 181. 6 Robert Delavignette—Charles André Julien : Les constructeurs de la France d'Outre-Mer. Paris. 1946. 292-293. 7 Jules Ferry : Le Tonkin et la mère patrie. Paris. 1890. 37., 48.