Századok – 1974
Közlemények - Balogh András: Fekete-Afrika gyarmatosítása a modern polgári afrikanisztikában 901/IV
Balogh András : Fekete-Afrika gyarmatosítása a modern polgári afrikanisztikában Az afrikai országok függetlenné válásával egyidejűleg megnövekedett a tudományos érdeklődés az afrikai népek történelmi múltja, ezen belül az afrikai földrész gyarmattá válásának politikai és gazdasági motívumai, feltételei és körülményei iránt. Nem vitás ugyanis, hogy Afrika népeinek sorsát a kolonializmus időszaka az állami önállóság elérése után is hosszú időre befolyásolja. A kontinens országainak társadalmi és gazdasági viszonyai, valamint a nemzetközi kapcsolatokban elfoglalt helyük, csakúgy, mint az afrikaiak politikai tudata magán viseli az idegen uralom nyomait. Az 1870—1914 közötti időszak az afrikai népek alávetése és az európai hatalmak gyarmati expanziója története szempontjából egyaránt sorsdöntő. Attól kezdve, hogy II. Lipót belga király a Nemzetközi Afrika Társaság tiszteletbeli elnöke lett 1876-ban és szervezetten megindult a földrész felosztásáért folyó versenyfutás, csupán néhány évnek kellett eltelnie, hogy a brit, a francia, a német, a portugál, a belga, az olasz és a spanyol területek határai nagyjában-egészében kirajzolódjanak. 1880-ben a kontinens területének és lakosságának még mintegy 90%-a nem került idegen uralom alá, 1914-ben a térképészek azonban csupán két területet (Etiópiát és Libériát) nem festettek az európai metropoliszok színeivel. Ez tehát az a kritikus időszak, amely a modern polgári afrikanisztikában, közelebbről az Afrikával foglalkozó történeti művekben tekintélyes helyet foglal el. Az 50-es évek végétől kerül előtérbe a polgári történészeknek — ahogyan Ivor Wilks nevezi — „az afrikai történelem dekolonializációját"1 megvalósító új iskolája. Az „afrikai történelem dekolonizációja" fogalom kifejezi a polgári történelemtudomány kapcsolatát azzal a folyamattal, amelynek eredményeképpen a 60-as évek elejére a legtöbb Szaharától délre eső ország politikailag függetlenné vált. (Ha a továbbiakban el is fogadjuk a „dekolonizáció" fogalom használatát, ez nem jelenti azt, hogy egyetértenénk olyan értelmezésével, amely az önkéntes felszabadítással vagy a gyarmatokról való lemondással azonosítja.) A „dekolonizációs" megközelítés a modern polgári afrikanisztika egyre inkább túlsúlyra jutó irányzata. Célja a világban végbement változások tudomásulvételével és az időközben ugrásszerűen fejlődő tudományos kutatásokra messzemenően támaszkodva újraértékelni a hagyományos polgári történetírásnak e tárgykörben tett megállapításait. Az effajta újraértékelés szoros összhangban áll a klasszikus gyarmatosítást elvető vezető kapitalista hatalmak politikailag irányt adó köreinek megnyilatkozásaival. Miután az adott téma tudományos, politikai és ideológiai viták középpontjában áll, álláspont ját a vitapartnerektől való éles elhatárolódás jellemzi; nyíltan szemben áll mind a marxizmussal, mind pedig a régi, kolonialista-típusú felfogással. Ez utóbbival való polémia az „új iskola" számára a marxistákkal való sikeres küzdelem céljával is elengedhetetlen. 1 Ivor Wilks: African Historiographical Traditions, Old and New. In: Africa Discovers Her Past. Szerkesztő: I. D. Fage. London. 1970. 9.
