Századok – 1974

Közlemények - Pritz Pál: A kieli találkozó 646/III

KÖZLEMÉNYEK Pritz Pál: A kiéli találkozó (Forráskritikai tanulmány) Kicsiny és nem feldolgozatlan az a téma, amelynek bemutatására a következőkben vállalkozunk. Mi indokolja ezt? Ügy gondoljuk az, hogy a németországi látogatásnak (amelyet gyakran látványos eseményei, a Kielben történt hajóavatás és flottaparádé nyomán némi leegyszerűsítéssel, de karakterisztikumot kölcsönzőén kiéli találkozónak szoktak nevezni, mondjuk mi is) lényegesen nagyobb jelentősége volt, mint amit az eddigi szakirodalom — Jörg. К. Hoensch könyvét nem tekintve1 - tulajdonít neki. Ezt pedig úgy lehet összefoglalni, hogy itt nemcsak arról van szó, a magyar politika legfőbb intézői nem mertek feltétlen részvételt vállalni a Csehszlovákia ellen tervezett náci agresszióban. Hanem sokkal inkább arról is, hogy e kényszer szülte tartózkodás a német álláspontot befolyásoló tényezővé vált. Hitler nem akart Münchent, nem akart néprajzi elven nyugvó megállapodást. Egyet akart, Csehszlovákia teljes felszámolását. Őrülten vakmerő terv volt. Mégis — az akkori nemzetközi helyzet jellemzőit figyelembe véve úgy véljük — végrehajtása sikerének lett volna valószínűsége. Hogy ahlcor ez nem következett be, abban számos egyéb ok közrejátszása mellett van szerepe Magyarország magatartásának is. Vizsgálódásunk során arra törekszünk, hogy Kiel szervesen illeszkedjék a két világháború közötti magyar külpolitika vonalába és megfelelően kapcsolódjék az előző pár esztendő néhány fontos kérdésköréhez. A két világháború közötti magyar külpolitikáról Az első világháborúból vesztesen kikerülő, majd 1918— 19-es forradalmai után ellenforradalmi rendszerű Magyarország külpolitikájának jellegét és követett útját ezen helyzet határozta meg. A torz, — saját alapelveivel is sok tekintetben ellentétbe kerülő — versailleisi békemű Magyarországra vonatkozó, a trianoni békeszerződésben rögzített határozatai, különösen 3 millió magyar kívülkerülóse a határokon,2

általánosnak mondható megdöbbenést keltett, s ezt a hangulatot a megkisebbedett országban viszonylag könnyen lehetett az uralkodó osztályok részéről, a tömegek félrevezetésével, vad nacionalizmussá, szélsőséges sovinizmussá fokozni. A Tanácsköztársaság bármilyen formában való visszatérését megakadályozandó, az ellenforradalmi rendszer olyan zárttá szerveződött, hogy még a liberalizmus is csak addig érvényesülhetett, ameddig nem látszott veszélyeztetni annak biztonságát. A politikai életből az igazi ellenerők ki voltak zárva;3 azok a külpolitikára befolyást nem gyakorolhattak. A két háború közötti magyar külpolitika — lényegét tekintve — kizárólagosan az uralkodó osztályok külpolitikája volt. Ennek a politikának a tengelyében pedig — igaz: a rendszer fenntartása biztosításának alárendelve — a területi revízió állott. Formája, módszerei az évek során változtak, hol békés, hol fenyegetően kardcsörtető volt. A Nagy-Magyarország egész területére vonatkozó — hol erősebben, hol gyengébben, de mindig hangoztatott — jogigény fenntartása mellett taktikai okokból időnként előtérbe állította a magyarlakta területek visszaszerzését, tehát a részleges revíziót. Az ellenforradalmi Magyarország társadalmi, gazdasági, politikai és szellemi kötöttségei folytán csakis revíziós külpolitikát folytathatott. A kérdés azonban az, hogy ezen általános szükségszerűségen belül milyen lehetőségei voltak ennek a külpolitikának. Vajon negyedszázad során e diplomácia döntési szituációiban mindig csak a megszületett elhatározásoknak, állásfoglalásoknak, akcióknak volt realitásuk, vagy esetleg másirányú fejlődésre is adott volt a lehetőség, amit e külpolitika intézői elszalasztottak, esetleg nem mertek vállalni? Vajon elkerülhetetlen volt-e, hogy a revíziós politika az egyoldalú 1 Hoensch 80. 1. (A lábjegyzetekben levő rövidítések feloldását a tanulmány végén közöljük.) 3 Juhász 63-64. 1. ' Ránki 1964. 40. I.