Századok – 1974

Közlemények - Pritz Pál: A kieli találkozó 646/III

A KIÉLI TALÁLKOZÓ 647 német orientációba torkollott, annak minden tragikus következményével együtt ? Hangsúlyozzuk: nem arról van szó, hogy egy demokratikus irányzat számára milyen adottságok lettek volna, mert demokratikus irány fölülkerekedésére a szóbanforgó időszakban nem volt komoly lehetőség. A Horthy-rendszeren belül gondoljuk e kérdés — és esak e kérdés — felvetését lehetségesnek.4 A húszas évek elején megszerveződő ós Magyarországot három oldalról közrefogó kisantant egyik komoly kötőanyaga a magyar revízió elleni védekezés volt. Szóttörésére a gyenge Magyarország a siker reményében önmagában nem vállalkozhatott. Jóllehet csehszlovák részről időnként voltak megnyilvánulások a kiegyezésre, ám a kisantant—magyar kapcsolatokat sokkal inkább az „egy rögöt se vissza" illetve „mindent vissza" alapállás motiválta.5

Ez pedig a teljes külpolitikai izoláltságban lévő Magyarország számára azt is jelentette, hogy csak 1926-ban jutott el arra a felismerésre, illetve szánta el magát cselekvésre, hogy a kisantant egyik tagjával — Jugoszláviával — megegyezésre törekedve kísérelje meg a körülötte lévő blokkot fellazítani. A Jugoszláviával ellenséges viszonyban lévő Olaszország Budapest felé tett közeledési gesztusa véget vetett — egy időre — ennek a politikának. Ugyanakkor megnyitotta a magyar—olasz barátkozás időszakát, melynek révén az olaszok a Duna-medencei pozíciók meghódítását, a magyarok pedig mindenirányú revíziós törekvéseik előmozdítását romélték. A magyar érdekek melletti tényleges kiállások és nagyhangú támogatási ígéretek ellenére is a magyar uralkodó osztályok hamarosan világosan felismerték, hogy más — hathatósabb — pártfogó után is kell nézniük. A kiváltképp 1933 után mind agresszívebbé váló Németország lehetett ez. Az agresszív — ahogy akkor mondani szokták: dinamikus — náci külpolitika lépései nyomán gyors egymásutánban semmisültek meg a versaillesi békemű tartópillérei és ez természetes módon a, trianoni béke következményeinek felszámolását is mind elérhetőbb közelségbe hozta. Ám hamarosan világossá vált, hogy a németek is csak addig hajlandók a magyar területi aspirációkat támogatni, amíg az saját érdekeikkel egyezik, másrészt pedig tapasztalni lehetett, hogy a magyar—német viszony szorosabbá válásának aggodalmat keltő belpolitikai jelei mutatkoznak. Tekintettel arra, hogy a náci keleti politika végső soron a Duna-medence feletti hegemónia megszerzésére irányult, a magát veszélyeztetve érző, korábban erős, most azonban egyre gyengülő francia orientációjú kisantant 1937 elejétől szorgalmazni kezdte a Magyarországgal való megegyezést. A magyar külpolitika egyrészt, hogy kikónyszerítse a németek teljesebb támogatását, másrészt, hogy ekképpen érjen el eredményt, nagyobb cselekvési szabadságot, felvette a tárgyalások fonalát és azok hosszú huzavona után végül is a feltételes bledi egyezményhez vezettek el. Közben a német befolyás egyre erősödött Magyarországon, bel- ós külpolitikában egyaránt. De ez a változás korántsem volt egyenes vonalú. így aztán még 1938 nyarán sem volt olyan erős, hogy Magyarország Kiel ben ne tudott volna kitérni a Csehszlovákia elleni akcióban német részről neki szánt szerep elől. Német-magyar, magyar—kisantant kapcsolatok 1933—1938 között Már a hírhedt 1933 júniusi Hitler—Gömbös találkozón a kancellár egyenesen megmondotta, hogy esak Csehszlovákia ellen hajlandó támogatni a magyar revíziót. Tanácsát — ti., hogy Magyarország északi szomszédja ellen koncentrálja területi követeléseit — Gömbös nem fogadta el. Hitler ezen kérdésben vallott felfogása a magyar revízióval kapcsolatos német külpolitika alapállásává vált, amely Csehszlovákia teljes feldarabolásáig mit sem változott.6

Annál tovább tartott azonban az a folyamat, amíg a magyar kormány magáévá tette ezt a koncepciót. Hiába érvelt 1935 májusában Goring Budapesten7, hiába hívta fel a berlini magyar követ a külügyminiszter figyelmét 1936 nyarán Hitler ismételten kifejezett javaslatára.8

Közben az etiópiai kaland miatt ' Uo. 37 -40.1. Ránki György a Horthy-érát védelmező, külpolitikáját mentegető emigrációs irodalmat bírálva néz szembe ezzel a kérdéssel. Ránki maga is úgy látja, hogy „... Horthy Magyarországa nem folytathatott csak revíziós külpolitikát" (39. 1.). Ellenben a hangsúlyt arra helyezi, hogy „... nem Magyarország mindenképpen, hanem Horthy-Magyarország ... A magyarországi hatalmi rendszer megváltoztatása, akárcsak polgári demokrácia erejéig, rejthette magában egy más külpolitika lehetőségét" (uo.). Bizonyosra vehető, hogy egy polgári demokratikus rendszer Horthyéktól eltérő külpolitikát folytathatott volna. A probléma abban rejlik, hogy rendszerváltozásra, „akárcsak polgári demokrácia erejéig" nem volt lehetőség. 6 Ormos 15.1. • Ránki 1959. 118.1., Ránki 1984. 30.1., Juhász 144-145,1„ Zsigmond 258.1. ' Ádám 77.1., Juhász 158.1. • MAGYARORSZÁG 8. sz. 5 Századok 1974/3.